In Flames
The Jester Race

23 évvel ezelőtt, 1996. február 20-án jelent meg a melodikus death metalt játszó svéd In Flames második nagylemeze, a Jester Race, ami az első lemezük volt Anders Fridén énekessel. Az azóta a göteborgi színtér egyik kiemelkedő zenekarává, mondhatni legendájává (és miért ne mondanánk) avanzsált zenekar ezen lemezével egyfajta újító zenei forradalmat indított el a death metal műfaján belül. A műfajra oly jellemző zúzós riffeléseket, veszettül gyors, gyilkos tempókat finomra csiszolt akusztikus, illetve a klasszikus heavy metal érából átültetet ikergitáros megoldásokkal tették üdévé frissebbé. Félreértések elkerülése végett korán sem arról van volt szó, hogy a ’90-es évek derekára elfáradt volna a death metal. Nem, épp ellenkezőleg! A death metal ekkor élte igazán csak reneszánszát. Az olyan csapatok, mint az Obituary, a Bolt Thrower, a Death, a Morbid Angel és az Entombed, valamint a hozzájuk hasonló számos, neves és egyéb földalatti kis zenekarok lelkesen éltették ezt a műfajt. Inkább azt mondanám, hogy az az öt fiatal srác: Anders Fridén, Jesper Strömblad, Glenn Ljungström, Björn Gelotte és Johan Larsson már a vérükben hozták a maguk, kölyökkorukban otthon hallgatgatott fater-lemezek hatásait, amiket beleépítve death metal közegükbe egy új, addig nem igen tapasztalt ízvilágot hoztak létre. 
 

A kezdetben csak projekt, illetve örömzenélésből működő csapat valamikor ’90-es évek elején indult, Jesper Strömblad gitáros jóvoltából, aki a korai időszakról így beszélt: „Nagyjából 1993 körül fordultak komolyra a dolgok. Akkoriban a Ceremonial Oath nevű bandában játszottam tipikus death metalt. Élveztem a brutalitást, de mindig is szerettem volna hagyományos dallamokat vinni a zenébe, olyat, amit akkoriban senki más nem csinált ezen a vonalon. Volt pár ötletem, amit két barátommal feljátszottunk egy demóra, aminek meglehetősen jó eredménye lett. Sokaknak tetszett… mi meg azt mondtuk: oké, akkor csináljunk egy lemezt… De tényleg csak projektként, szórakozásként tekintettünk erre az egészre. Komoly zenekar se voltunk még ekkor. Legalább tizenöt-húsz ember is megfordult a bandában ekkortájt.„

A demót egyszerre felgitározó és doboló Jesper Strömblad mellett a másik két barát Glenn Ljungström gitáros és Johan Larsson basszusgitáros volt, de vendégként szerepelt rajta Mikael Stanne, a Dark Tranquillity alapítója, aki ekkor még basszusozott és csak próbaként hörögte fel a demó dalait. Néhány dalszöveget is írt a demóhoz és ő tervezte az In Flames akkori logóját. A demó eljutott a Wrong Again kiadóhoz, akik egyből szerződést kínáltak nekik. Igaz csak a demón szereplő három daluk volt teljesen kész, de rábólintottak a kínálkozó lehetőségre és rohamléptekben elkészítették első lemezüket, ami Lunar Strain címmel, 1994. április 1-jén jelent meg. Időközben Mikael Stannének is beindult a Dark Tranquillity, és mivel nem szeretett volna két csapatban játszani, ezért elhagyta a zenekart. Helyére Henke Forss érkezett a Dawn-ból, akivel Subterranean címmel egy EP-t rögzítettek 1995 nyarán. Röviddel ezután a Nuclear Blast szerződteti őket második lemezükre, valamint Anders Fridén érkezik az énekesi posztra, aki korábban a Dark Tranquillity-ben tevékenykedett (szépen összefonódnak a szálak). Vele kezdik meg új lemezük felvételeit a Fredman stúdióban. Ennek érdekessége, hogy épp akkor a szomszédos helységben, stúdiószobában az At The Gates készíti Slaughter Of The Soul című lemezét.

 

A mindössze tizenegy nap alatt rögzített lemez már megjelenésekor a svéd melo-death metal ragyogó ékkövének számított, mára pedig etalonként beszélnek róla. Egyszerre volt kemény és extrém, durva, dallamos és melodikus. Érdekes, hogy már elsőre „többé-kevésbé” mindenki el tudta fogadni a lemez újdonságként ható hangulatát. Még a legvérmesebb hiperszenzitív death metal arcok is nyálcsorgatva hallgatták és hallgatják ma is dalait. Mondhatni, hogy mindenki odavolt a svéd death metalba ültetett klasszikus heavy metal dallamosságért, a madrigál gitárok finomságáért és a harmóniáikért. Ilyen kis finomsággal indít az albumnyitó Moonshield is, amelynek akusztikus hangjai alól szinte kirobbannak sötét tónusú témáik és Anders Fridén állatias bömbölései. 

In Flames - Moonshield Music Video

„A hangzásunk szélsőségesen durva, de ugyanakkor emészthetően dallamosak vagyunk, ezért egyaránt el tud fogadni bennünket az is, aki többnyire death metalt vagy black metalt hallgat, de az is, aki inkább a tradicionális heavy metalt részesíti előnyben. Mindez persze nem szándékos húzás volt a részünkről, egyszerűen csak ugyanúgy szeretjük az extrémebb bandákat, mint a klasszikus metalt.” – mondta a lemez megjelenésekor Jesper Strömblad.

Az ezt követő The Jester’s Dance rövidke instrumentális power/heavy metal dallamai finoman odatesznek egy nyugisabb madrigálos andalgást, ami átfolyva Artifacts Of The Black Rain dalukban képeznek egy erőteljes himnikus heavy/death hatást, középrészen egy jellegzetes Helloween szimbolikával, ami még párszor visszaköszön a lemez folyamán. A pörgősebb, sodróbb lendületű Gravelandhez egy jókora svéd riff-öklöst adtak, amit feszesen meg is tartanak a dallam végéig. Az album számomra egyik kedvenc dala a Lord Hypnos ismételten a skandináv death metal és klasszikus lánccsörgető heavy metal védjegyeivel van felvértezve. Hatalmas epikus dallamok, erőteljes sikálások, középrészen pedig egy finomra szőtt akusztikus, progresszív hangulat-káosz. De az ezt követő Dead Eternity sem fukarkodik az előbb felsoroltakból. Láncing (true) metalos nyitásáhot már majdhogy black metalos ridegségű sötét dallamok, és a vérbő death reneszánsz hatásai kapcsolódnak. Süt belőle a maximális agresszió és dallamosság, amit Anders üvöltő énekdallami és beszéd monológjai tesznek fogóssá.

In Flames - The Jester Race (Live in Köln, Song #4)

A címadó The Jester Race kezdésében könnyed lebegésre fogott gitárok vegyülnek zakatolós groove riffekkel, amikre egy fülbemászóan slágeres refrént építettek fel. A December Flower ismételten a svédacél keménységével és melodikusságával támad, némi heavy metalos galoppozással nyakon öntve. Szépen ívelt dallamai egy vastag ikergitáros szólóban forrnak egyé. Egy újabb instrumentális klasszik metal adagot kapunk a thrash-polkás Wayfaerer sűrű tempóváltásaiban, amiben szinte az egész lemez dallamfelépítménye megmutatkozik. Zárásként pedig a Dead God In Me zúzós lendülete és fojtogatóan zaklatott énekdallamai maradnak, amik alól ismételten előbújnak a fém zenék tradicionális szálai.

A The Jester Race a mai napig toppon van. Igaz, azóta a zenekarnak több hangulat hatású, és más ízű lemezt is sikerült készítenie. Számomra ez mindig egy örök érvényű kedvenc marad. Bár lehet, csak én vagyok túlzottan maradi… nekem a modernebb, new-wave hatású anyagaik már nem annyira fekszenek, mint ezen lemezük technikás megoldású komplex érája, ami jó pár sötét estémet megszínesítette a ’90-es évek derekán, végén.