A hardcore, thrash-punk crossover műfajban tevékenykedő Carnivore zenekarról igazából a Type O Negative kapcsán szereztem tudomást. Ugyan is ez volt az a csapat, amelyben Peter Steele zenei pályafutásának korai éveit kezdte, illetve innen gyökereztethetőek a Type O Negative korai lemezeinek nyers, zord és egyben provokáló agressziói. 1982-es megalakulásuktól számítva a zenekar négy alkalommal oszlott fel, illetve alakult újjá. Legutoljára 2017-ben álltak újra össze, igaz ekkora már Peter Steel nélkül Carnivore A.D. néven, bár azóta se kézzel, se füllel foghatót-hallhatót nem alkottak. Fennállásuk alatt hivatalosan két nagylemezt adtak ki, amelyek közül most az 1987-ben megjelent Retaliation lemezükkel foglakozunk.
A 12 dalos lemezen nem igen számíthatunk túl sok finomkodásra. Az Amerika gettójaként is számon tartott Brooklyn utcáin nevelkedett srácok zenéjükben adták ki mind azt az agressziót, antiszemitizmust és erőszakosságot, amivel hétköznapjaikban szembesültek. Mondhatni napi szinten szívták magukba a nagyvilág káoszát. Peter Steelet szókimondó szövegei miatt a zenei sajtók is megvádolták nácizmussal, keresztényellenességgel és egyéb erkölcstelenséggel, ami inkább előbbre mozdította a banda akkor még nem túl nagy népszerűségét. Meglehet, hogy némiképp tudatosan is építették bele ezeket az elemeket, és riogatták velük a ’80-as évek bigott Amerikájának erkölcsös társadalmát.
A lemez egy rövidke, de annál kifejezőbb „hangjátékkal” indul, ami a Jack Daniel’s and Pizza címet kapta. Az ajtó nyílik, futó lépések, öklendezés, köhögés, a gyomor tartalma egy WC-csészébe landol… még egy kis köhögés, köpködés és WC öblítés. A háttérből pedig valami Slayer klasszikus duruzsolja andalító dallamait, aminek tompa sustorgásait elfojtva egy vad, barbár thrash-harcore horda erejével robbantják bele átlagos közérzetünkbe az Angry Neurotic Catholics agresszív, kegyelmet nem ismerő gyors tempóit. Pete dühösen és erőszakosan, szinte szitkokat szórva köpi arcunkba jellegzetes dallamait, amik inkább szavalásnak mondhatóak, mint sem éneknek. A dal az öngyilkosság témáját feszegeti azon aspektusból, hogy a bigott kereszténység szemében mennyire bűnös az-az ember, aki ezt a bűt elköveti. Záró taktusaiban pedig már jól kiérezhetőek, és az albumon még ezután érkező jó pár dalban is az eljövendő Type O-s albumuk korai jellegzetességei. Az előző düh futamokhoz hasonló vehemenciával indít a S. M. D. (Suck My Dick) proto-thrash/punk harci gépezete, ami minden kertelés nélkül kimondja, azt, amit szeretne… A Ground Zero Brooklyn rozsdásan, lassan, cammogva húzza kezdő riffeit, de ezek után brutalitás nyersességgel kapjuk meg a dühöngő thrash-punkba oltott gyűlöletét, aminek igazi mondanivalója az utána következő, meglehetősen rasszista szájízűre vett Race War daluk fehér faj hatalmában tornyosodik ki (pl:sajnálatos a bőröd színe). A féltempós dallamok itt már 100%-osan elővetítik, hogy milyen is lesz pár év múlva az első Type O Negative album. Az előbbi tempókat némileg megtartva egy őserejű hardcor-punk orkánként csap le ránk az Inner Conflict.
A meglehetősen bizarr című Jesus Hitler bevezetője Adolf Hitler beszédével és az őt éltető tömeg kórusával indul, ami után egyfajta légibombázásként jönnek a kapkodós, dölyfösen nyers riffeik. Azzal, hogy Hitlert Jézussal egyenértékűvé emelték, mondhatni minden irányból céltáblát akasztottak magukra. Hogy merészség, vagy Peter Steele cinikus fekete humora… mindenesetre rendesen borzolták vele az akkori kedélyeket. Az 1980-as években már bőven elindult a szép új jövő technológiai robbanása. Ennek a sötét árnyait festi fel a szikár dörgedelmű Technophobia, amit az extrémebben megszolatatott gyászindulóval hangsúlyoznak ki. A lemezre felkerült Jimi Hendrix egyik klasszikusa is, a Manic Depression, amit a maguk zajos, remegős progresszívitásával játszottak fel. Az ismételten nacionalista, anarchista hardcore-punk haraggal megszólaló U.S.A. for U.S.A. „dászvidányija motherfuckers” nyitása annak idején jókora megdöbbentést válthatott ki. A ’80-as évek hidegháborús időszakában mindenesetre ez meglehetősen merész húzás volt Peter és kis csapatától. Az instrumentális Five Billion Dead dal címűk megint csak egy rasszista utalás, zeneileg pedig egy kellemes groovy doom, goth etűd, amit az őrjöngő Sex and Violence erőszakterrorja zár le.
Carnivore - Sex and Violence - Live at Wacken Open Air 2006
A Retaliation 100%-osan volt nyers, és 100%-osan is volt provokáló egyben. Egy düh hadjárat, egy nyílt gyűlölet háború volt, a kor társadalmi dogmái, és kockába zárt felfogása ellen. Pedig Amerikáról van szó. És, hogy mennyire hordozza magmán ez az album Peter Steele cinikus humorát, vagy inkább üzenetét, ahhoz elég, ha csak összeolvassuk a dalok címeit, vagyis olvasunk a sorok között: „Dühös neurotikus katolikus, Szopd le a f…om. Jézus Hitler, Ött milliárd halott… faji háború, anarchia… USA-ban az USA, szexet és az erőszakot.” Lehet, hogy nem is ő volt annyira rasszista és vallásellenes, mint inkább az a társadalom, amely ezeket a bélyegeket rásütötte? Ez már sosem fog kiderülni, és ezt feszegetni már nem is nagyon érdemes. Helyette inkább maradjon meg a tisztelet!
Peter Steele (Petrus Thomas Ratajczyk) R.I.P.
A Roadrunner 2001-ben a Retaliation albumot újra kiadta, hangzásilag némileg feljavítva, más színsémával elkészült borítóval, és három plusz bónusz dallal, amik a csapat 1984-es demóin voltak.
