The End
Elementary

(2007)

zemial

2007. április 16.

0

Pontszám

6

A kanadai The End nehéz feladat elé állítja a hallgatót. Nekem valami miatt egy metalosabb zenekar élt az emlékeimben róluk az első album alapján, de hát régen hallgattam. Mindenesetre itt valami olyasmit hallunk, ami minden kétséget kizáróan a technikás zenekarok közé sorolja a csapatot, de hát az én mércém szerint metalnak már nem nevezhető. Próbáltam egy kis segítséget feltúrni a neten is, volt aki szerint ez math-metal. Nem tudom az mit takar, de amit hallok, az inkább hardcore-os ének, legalábbis ami az első 3 számot jellemzi. A zenészek persze nagyon magabiztosan uralják a hangszereiket, de azért nem Dream Theater vagy jazz amit játszanak. Az első két nóta ilyen numetal érzéssel átitatott hardcore, sok technikával előadva, kesergős tiszta énekkel megspékelve. Sajnos a lemezt kezdő első számot is hosszúra nyújtották, aki most ismerkedik a zenekarral és nem a műfaj elkötelezett megszállottja, annak nem lesz egyszerű megkedvelni a zenekart. A Dangerous-t valahol pont a 6 perces hosszának a felénél kellett volna abbahagyni szerintem, de ők ezt máshogy látták. Először a 3ik számnál kaptam fel a fejem, legalábbis a kezdés igen közel áll az ízlésemhez, gyors és dallamos zúzda sok technikával á’la Cryptopsy, kár hogy 16 másodpercig tart. Aztán jön a core-os ének, a kesergős tiszta ének, sajnos nem tudok nem odafigyelni, hiába játszik jó dolgokat alatta mindenki, nem tudja bevenni a gyomrom. A negyedik nóta a The Moth and I, ahogy már utaltam is rá eléggé megtöri a lemez lendületét. Valami olyasmi érzést kelt bennem, mintha egy absinthe bárban sürű füstben részegedve várnék valamire, hogy történjen már, de csak nem történik semmi. Ha ilyen lassú doom-os lenne az egész lemez, még lehet örülnék is neki. Ennek legalább van hangulata, jó érzéseket keltett bennem. De aztán következik valami teljesen populáris érzésvilágú nóta (a technika itt annyira nem is domborodott ki). Ilyennel tele van az MTV padlása. Lehet már ők sem tudnák betenni a műsorukba. Remélem jön még érdekesebb rész is a lemezen. A következő szám címe legalábbis kecsegtető volt : My Abyss. Ebben a dalban is az lenne a jó, ha az éneket le tudnám keverni a lemezről. Az áltsulis katolikus fiúkórusba illő ájtatos hangszínen is próbálkozó énekest itt már legszívesebben lelőttem volna. Nem is vagyok kíváncsi a lelke mélységeire. A zenészek legalább tényleg jól teljesítenek ez alatt is. A bőgő is szépen tisztán hallható, ha nem az énekest erőlteti a keverő a hallójáratomba. Sajnos ez nem a Meshuggah, vagy volt a The End-nek ilyen elképzelése, vagy csak nekem hat hasonlónak egy szinten a két zene. A 8ik számot ajánlom minden ambient rajongónak. Olyan, ahol vannak hangok, de mint csak háttér szolgálnak. Eléggé kifacsart módon ez az intro, és külön van választva a tényleges számtól (ami a 9ik a sorban). Később kiderült persze hogy miért. Az In Distress-ben eldurvulnak a dolgok, megafonos torzított szövegmondás, a majdhogynem egyetlen angol 4 betűs káromkodás (igen, az F betűvel kezdődő) sűrű ismétlése, a szólógitár egy hangot nyújt hosszan, aztán Jonathan Davis-es (jaja, Korn) énekesi teljesítmény, nagyon széttört dobütemek, néhol disszonancia már csak azért is, az utolsó fél percben pedig egy ütem ismétlése. Kapaszkodnom kellett hogy ne essek le a székről, amíg végigért a szónikus kínzás. Szinte már vártam a végső csapást a 10ik szerzeménytől, ám ez nagy meglepetésemre akusztikusan kezdődik. Sőt, folytatódik, darkos elszállós énekléssel, néhol a háttérben egy női szoprán is támogatja a szenvedő siránkozást. Remélem a 9 percben nem lesz nagy váltás már, de már lemondtam a kellemes meglepetésekről. Ettől függetlenül nem robbant be torzított gitár vagy elkeseredett HC-s üvöltés sehol sem, végig, kellemes melankolikus zene szólt, lassú tempóban. Végeredményben nem rossz amit a The End alkotott, elismerésre méltó mint zenészi teljesítmény, csak az a manapság divatos ének ne lenne. A helyükben sürgősen keresnék valami metal torkot. Ez nálam 6 pontnál nem lehet több, énekkel meg még kevesebb.