Mental Home
Black Art

(1997)

Amarant

2005. október 3.

0

Pontszám

10

Akár kezdhetném ezt a cikket úgy is, hogy mesélek egy történetet. Azt, hogy hogyan ismertem és szerettem meg a doom stílust, hogyan lettem doomster: 3 éve találkoztam a Mental Home egyik számával, a Pagan Freedom-mal, ezzel kezdődött minden, hamarosan beszereztem az egész albumot is, ekkor még azt sem tudtam mi az a doom, csak a banda honlapjáról tudtam meg, hogy ők ilyen zenét játszanak. A vicces ebben az, hogy a honlap a mai napig az akkori formájában van, frissítések nélkül (a poén kedvéért minden héten lecsekkolom azért..)
A korong hallgatása közben valami iszonyat jó érzés töltött el azon a téli éjszakán; Az Under The Wing (Of Gamayun), rövid zongoraszólója útán „…Of What I Know, Hide Nothing I Will…” indul a zúzás. Dallamosan és tempósan, baromi jó dobbal, egy égbe szálló emberről, aki a maradék társaiért könyörög Perunhoz, hogy áldja meg kardjaikat és segítse megnyerni a pogány háborút. Nem kevés motívum csillan meg az orosz pogányság mondaköréből, míg mi csak a hun Attilában gondolkodunk.
Into The Realms Of Marena szélfújásában már szinte érezni is az orosz fagyhalált a testeden. A Silent Remembrance, az egyik kedvencem, főként a dalszöveget emelném ki, számomra egy gyönyörű vallomás, akár egy szerelmes dal is lehetne, kicsit beteg fantáziával. Az 5. egy instrumentális dal, a zongora dominál, mely még a mulatós zenét kedvelő haveromnak is bejött (ettől még nem veszít az értékéből)…amugy az egész albumon végigvonul a szép zongorajáték, ami szomorkás, téli hangulatot kölcsönöz. A (Wish For) Pagan Freedom szám az, ami még a keresztényeket is megtéríti. A Winter Art lassú kezdése, majd gyors refrénje után és ismét visszaesik doomos magányába, egy őszinte dal az elmúlásról. On A Hand Of The Universe, talán ez az a pont ahol elkezd belassulni az album, hogy végül a Tides Of Time eszméletlen jó kezdése és verzéje azonnal beleéghessen a fejbe, kár, hogy ez az utolsó szám.
53 percnyi doom, ami talán kevésnek tűnik egy Sunn O)))-hoz képest, de lévén, hogy ez nem az a kategória, így tökéletes. Semmi vontatottság, rekedtes vokál, ami nekem nagyon tetszik, dalszövegek, amik elvisznek egy olyan földre, ahol szinte már látod összecsapni a pogányokat (végre nem orosz pallosmetál formában). Nálam a Doom Top 10-ben van, úgy az album, ahogy a banda is. Ajánlom azoknak, akik szeretik a doomot, az egyedi hangzást és dallamosabb formát, vagy szimplán fel akarják dobni magukat a téli magányukban.
Utólag be tudtam szerezni az előző albumjaikat, a Vale-t és a Mirrorlandet, ez utóbbi még kazettán jött ki csak, valamikor 95ben. Ez a Black Art az első igazán kiforrott lemezük, mellyel hasonló színvonalon, még lágyabb hangzással, a következő 1999-es albumuk az Upon The Shores Of Inner Seas áll.