Cruachan
The Morrigan's Call

(2007)

kacsarock

2007. május 9.

0

Pontszám

9

Ami az angoloknál a Skyclad, a finneknél a Korpiklaani. Az az íreknél a Cruachan. Igen, folk/metalról van szó. Az írek magukat a műfaj egyik megalapítói között tartják számon. Legutóbbi albumuk a Pagan még 2004-ben jelent meg. A viszonylag hosszú hallgatás után most újra itt vannak a Morrigan’s Call-al, hogy ismét bebarangolhassuk az ír/kelta tájat, történelmet és mondavilágot.

Zenéjük a kihagyás ellenére hamisíthatatlan Cruachan. Dalaikat továbbra is a féktelen táncra csábító hegedűjáték, Karen énekesnő megkapó dallamai, és Keit Fay gitáros picit agresszív karcos éneke jellemzi. The Brown Bull of Cooley kezdő gitár riffe kísértetiesen hasonlít a Hammerfall Hearts On Fire-ére, de ez csak a véletlen műve lehet. Hiszen a Cruachan-nál a metal csak díszítőelemként, hangulati kiegészítésként van jelen. A fő csapásirány a zene alapja, az ír/kelta népzene, a legkülönlegesebb hangszerek felhasználásával. A legszomorúbb dal a lemezen a The Great Hunger, mely a nagy ír éhínségről szól, már-már doom-os súllyal kezdődik, melyet kicsit old Karen és a hegedű dallama, de a nyomasztó hangulat megmarad. Jó kis zúzós szám a Shelob, pici hörgéssel. Természetesen jó írekhez méltóan nem maradhatnak ki a mulatozós, kocsmába illő vidámkodós dalok sem. Ilyen a The Very Wild Rover vagy a Diarmuid and Grainne. Az egyik unikum szám a Téir Abhaile Riú, mely teljes egészében gael nyelvű, amúgy az első fele agresszív metalos a másik pedig táncra hívó népzene. Hangulatos szerzemény még a fuvolás Coffin Ships vagy az én személyes kedvencem a címadó The Morrigan’s Call.

Nagyon szimpatikusnak találom, hogy léteznek ilyen csapatok, akik zenéjükben éltetik és adják tovább népük kultúráját, történelmét. A Cruachan pedig ezúttal sem tagadta meg ezeket az eszméket és önmagát és egy minőségi albumot készített.