DHG-vel először talán 2002-tájékán hozott össze a sors és meg kell, hogy mondjam, a 666 International albumuk hamar utat talált hozzám. Akkoriban igen sokat kutakodtam hasonlóan szélsőséges avantgarde, black metalban gyökerező zenék után elég kis sikerrel. Hát igen, ehhez a zenéhez kevés a hangszeres tudás, de talán még a mezei dalírói véna is szűk sokaknál. Ez már bizony művészet, pár kivételesen ihletett zenésztől keveseknek (talán nem csal a megérzésem, hogy azért van itt külső szintetikus segítség is). Nem, ez bizony még underground mércével sem tömegzene. Aki nem nyitott a black metalban gyökerező különleges hangzásokra, samplerek hadára és egy végletesen rideg, kiégett személytelenné vált világ szülte hol kábulatban úszó, hol dühkitörésektől terhelt zenére, az bizony messze kerülje el a zenekart!
A Supervillain Outcast már a negyedik teljes kiadványuk a sorban, s míg az első kettő, -Kronet Till Konge és a Monumental Possession- csak egy viszonylag jó ötletekkel operáló de a műfaj szigorúan vett határait egy percig meg nem sértő black brigádot mutatott, addig 666 International és a Supervillain Outcast már messze túllépett ezen a szűk skatulyán. Azt nem tudom, hogy mi motiválta a zenészeket, (az utolsó két anyag közt eltelt röpke 8 év semmiképpen sem) hogy meglépjék ezt a váltást, de bizton állíthatom, hogy megérte, mert így a DHG rögtön a legendás Moonfog első ligájában találta magát olyan nevek mellett, mint a Thorns, Khold, Satyricon csak hogy a legnagyobbakat említsem. Sok véleményt hallottam arról, hogy a Supervillain Outcast nem éri el a 666 International színvonalát, amivel én nem nagyon tudok egyet érteni, mivel a 666-nek volt nyolc éve beérni és valljuk be ehhez az avantgarde-ambient-black zenéhez, bizony kell idő. Olyan ez, mint a jó bor.
Stílusban sok különbséget nem érzek a két anyag között. Maradt a távoli szürke rideg hangulat, a sampler szinte minden számban meghatározó és a vokál is a már megszokott üvöltés/károgás keveréke. A szuperszónikus blackes részek nekem kicsit a Rebel Extravaganzás Satyricont juttatják az eszembe, persze nem csak a témák, hanem a hasonlóan jéghideg hangulat is a Grammy díjas zenekart idézik. A számok összetettsége és színtelenül is színes mivoltuk miatt eltekintenék az egyenkénti vesézéstől, talán nem is tenne jót egy ilyen anyagnak. Minden tétel összetett, sok hangulatból és hangból építkezik, azonban nagy erénye az albumnak, hogy egyik sem esik elemeire, nem válik öncélúvá.
A szövegek lázálmok, düh, elkeseredettség és gyűlölet szülte sorok kollázsa, amiket csak egy laza hangulati kapocs tart egyben, és amire igaz, hogy nem az a fontos, hogy hogyan mondja, hanem hogy mit mond. Amit a DHG és a Supervillain Outcast mond, az a mélysége és fontossága ellenére bizony csak keveseknek szól, de jól van ez így! Kiemelkedően színvonalas album!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.