A spanyol Dantalion-nal megint csak az a helyzet, ami sok más zenekarral és kiadvánnyal, a kiadó jóvoltából, még hajdanán NUskull-os fénykoromban írtam valamely korábbi lemezükről, így most a vigoi banda esetében is eltekintenék a biográfia adatok újra pötyögésétől, hiszen a 2006-os When the Ravens Fly Over Me esetében már megtettem, így tehát nincs is más feladatom, csak összehasonlítani a két anyagot, mik a változások, van-e fejlődés, s ha igen mennyi és milyen irányban. A spanyol srácok előző produkciója se éppen a totális felszínességről és a zenei tudás hiányáról szólt, így evidens, hogy a Call of the Broken Souls-ban is egy mély és profi anyagot tisztelhetünk, közel 47 percben…
A hangzás súlyos, mély és durva, mégis párásan körbe lihegi egy fagyott atmoszféra, valami olyasminek lehetünk fültanúi, amint a születő tavasz hirtelen forró nyárba ugrik, aztán a haldokló ősz veszi át a főszerepet, mely az örök álmot és csendet szülő téllel karöltve kergeti a semmi szigetein az újra és újra születni, rügyezni és repedni vágyó tavaszt. A booklet igényes és sötét, de ezt is tapasztalhattuk párszor – hiszen sem a hangzással, sem a külsőségekkel nem szokott gond lenni – a Det Germanske Folket korrekten kivitelezi a kiadványait, az egyetlen bökkenő csupán a felkarolt zenekar hitelessége, egyénisége és őszintesége lehet, mely a Dantalion esetében megüti a kielégítő mércét. Ha nagyon le akarnám a dolgot egyszerűsíteni, akkor egy igencsak depresszív hangulattal és mizantróp-szuicid hajlamokkal sűrűn átfont atmoszférikus black metál lemezt kapunk, sok darával, mélységgel, kásával, károgással és rideg dallamokkal. A világmegváltás természetesen el marad, újítás nem sok van, csak profibb, kidolgozottabb, és őszintébb, mint elődje. Alapvetően gyors az anyag, ebben sokat változott, hiszen a When the Ravens Fly Over Me viszonylag sok lassú és középtempós résszel gazdagon árnyalva adta közre a felszúrt és szétroncsolt csuklók erdejének utolsó vércseppjét… ennek ellenére a Call of the Broken Souls mégis mély és magával ragadó, mely van olyan súlyos, mint mondjuk egy My Dying Bride (itt elsősorban a mélységre gondolok, s nem a műfaji etalonra). A lehangolt dallamok, s megkeseredett mosolyok hada erős tónusban issza át magát a Dantalion fehér lepedőin, melyeket mohón kéjes érzéssel fröcsköl össze egy életunt lány vagy fiú, némi halott Poe féle romantikával… a rothadás részeseteit nem kapjuk kézhez, csak a halál tudatát és tényét, ezt erősíti meg a záró instrumentális, kissé talán túlságosan is hatásvadász című, elhalványuló …As the Candle Fades tétel is.
Hideg akár a föld, durva és mély anyag, rengeteg váltakozó érzéssel és megoldással, mely a legszebb pillanataiban is az öngyilkosság érveit sorakoztatva hív egy utolsó csatára. Aki vevő a mélységre, életunt és depresszív sétára az erdőben, annál könnyen betalálhatnak, illetve a black metál közegnél komoly sikereket érhet el, ahogy hajdanán a When the Ravens Fly Over Me fogadtatása is jóra sikerült, így most az új lemez is kecsegtető, avagy a végzet ezernyi arca és maszkja mindvégig arcunkat simogatja…
http://www.myspace.com/dantalionband
http://www.dantalionband.com/
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.