A nagy igazság az, hogy már iszonyat rég itt van nálam három anyag, amiknek a megírását húztam-halasztottam, de tovább már nem lehet. Ennek okai, hogy időközben a Nuskulltól ki lettem hajítva, és azt hittem, hogy a Fémforgácson már írtak előttem erről a bizonyos három anyagról, mely mind egy személyhez-nevéhez fűződik; Khrul (kinek project listáját fel sem sorolnám, hiszen ha a lista nem is végtelen, de tetemes lenne mindenképpen). Az Avar anyagokról senki sem ír, viszont a Shadowthrone / Funebre – Forever On The Dark Side splittel kapcsolatban már Infam kollégám egy remek cikkel „megelőzött”, így tehát arról majd úgy fogok értekezni, hogy az ő cikkéből kiindulva igyekszem eljutni az én véleményemhez. De most nézzük jelen kritika tárgyát, a legutóbbi Avar anyagot.
Gondolom Khrul nem az eurázsiai nomád népre gondolt formációjának névválasztásánál. Erre enged következtetni az ősz fontos szerepe, s ha haldokolni kezd a boldog és forrongó nyár, akkor hullani kezdenek az elsárgult levelek, s megjelenik a fák alatt, a rothadó, erjedő és önvalóságot vesztett avar.
Tehát kapunk egy lassú elmúlást, amire a lemez címe is találóan utal: A csend éve. Eltérően a többi Avar anyagtól, itt nincs semmiféle vokál, viszont erőteljes önkifejezési formulákat jutatt el hozzánk a filmekből kivagdalt részletekkel, melyek a dal címeivel együtt közérthetően adják át ki nem mondott üzenetét. Zeneileg nehezen besorolható, hiszen se nem dark ambient, se nem neofolk, és nem is black metal, hanem éppen ennek a háromnak egy érdekes ötvözete. Szomorú és magával ragadó muzsika, amely a nagyon jól hangszerelt témái ellenére mégis egy puritán és kegyetlen világot mutat meg, filmpergések egy öngyilkosság előtt és be nem teljesedhetvén után…
Az elmúlás sokfélekép történhet, valóban csendben és méltóságban átadni porhüvelyünket és beletörődni a végesség varázsába, vagy megpróbálni életben maradni akkor is, ha annak sem lelki, sem fizikai értelme valósan nincs, ahogy Khrul írja: „…kapálódzva is meg lehet halni; de szépen csendben is.” Így tehát az egész a távozás és búcsúzás öntörvényű cselekedetét hivatott zeneileg feldolgozni, azt a lelkiállapotot, melyet az elveszés, és az elvesztés jelenthet. Nem tudom kinek volt az olvasók közül kutyája, melyet végül el kellett altatni, mert vagy idős – s magatehetetlen, vagy gyógyíthatatlan beteg volt, az állatorvos, pedig egy fecskendővel örökre álomba ringatja, a hatás és a halál közötti időszak pedig a búcsúnk ideje, nekünk tőle, és a kutyánknak tőlünk. A példám annyiban sántít, hogy művészünk az emberi halál védjegyében írta meg lemezét, és nem egy házikedvenc pusztulásáról értekezve – de mivel ez talán jellemzőbb cselekmény és történés, így ezzel próbáltam érzékeltetni a hátteret, mint reális környezetet, annál is inkább, mivel hazánkban nem ismeretes az eutanázia fogalma…
De ne menjünk bele a jog és jogvesztett élet-tudat, fájdalom-öröm, élni akarás – öröklött beletörődés körforgásába, inkább nézzük röviden, mit is rejt ez a szabadon letölthető bő 20 perc.
A szív meghasonlottjai-ban már jól érezhető az a mély atmoszférával telt depresszív black metalos hangvétel, mely az egész lemezen útitársunk lesz, mellette megjelenik a dobokban a kántáló tipikus neofolk érzelem töltöttsége és némi gothicus elem a női vokálnak köszönhetően. A Jót kívánás is ezt a vonalat viszi tovább, csak komoly kórusokkal kiegészülve von be a tenger közepére, hogy aztán kihúzza csónakunk rejtett parafadúgóját… Ha az ember meghal, egy filmből vett monológ, s már itt érezni azokat a hatásokat, amiket mondjuk Kátai Tamás hozott össze az Erika Szobája anyagján, vagy a legutóbbi Thy Catafalque lemezen. Természetesen Tamás és Khrul között komoly differencia van, hiszen mindketten más és más irányból indulnak meg a mélység berkeibe, de nem is határolhatóak el egymástól teljes meggyőződéssel.
A Csend, béke, némaság se hoz új nyarat, görgeti tovább az elmúlást, gyász-szeméttel, földel és fejfával, amit a Csak az számít, amit teszek tetőz, ez az album legmélyebb dala, a narrátori film samplerek megteszik a hatásukat a szomorú zenével karöltve, és ahogy hallgatom, s elderengek az elvesztett szeretteimre, valóban összeszorul a szívem, főleg, ha belegondolok, hogy egyre nehezebben elevenedik fel az arcuk, és ahogy más, így én is erre a sorsa jutok. Az elmúlás elkerülhetetlen, az élet pedig tolongó érzelem kavalkád, a boldogság és a szomorúság végtelen perspektívái, egy kivetített realitásba, a létezés aspektusán keresztül.. éppen erre utal a Rád gondolok-kal… végül a címadó dal, mint egy végső lezárás, földet szór a még el nem felejtett szemfedőnkre.
Egy kicsit meglepett ezzel az anyaggal Khrul, hiszen nem csak mély és komoly benyomást tett rám ezzel a beletörődő haldoklással, hanem meg is lepett egyben vele. Rengeteg projectjét ismerve egyáltalán nem ez a fajta dallamokkal teli szépséget szokta megnyitni, hanem a puritán zúzdát, a sátáni erőszakot, és a halál tarolta termőföldeket. Itt azonban a végesség egy másik szelencéjébe jutunk, gyönyörű és túlságosan is emberi, olyannyira, hogy egyesek éppen ezért nem tudják majd befogadni, mert félnek a beteljesedéstől, pedig ami egyszer megszületett, az ki is múlik…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.