A Pet Genius megértéséhez tisztába kell lenni egy olyan mára megszűnt zenekar létének perifériáival, mint a mélységek temploma, a Cave in. Ebben teljesített ének és gitár poszton Stephen Brodsky, akiről nem mondható el, hogy meg tud ülni a picsáján. Ezt csak azért írom, mert ha jobban belegondolok, egyre jobban fellazult, és minőségét vesztett formációkkal áll elő, s természetesen árnyéka se egykori önmagának (lásd pl. az indi fertőzte – kellemes kis ősrock szárnyalás, a The Octave Museum). Ám nem csak a elkurvult frontermber miatt sírhat az egykori Cave in rajongótábor, hiszen John-Robert Conners – dob és Johhny Northru basszus is a mára kultikus csapat tagja volt. A Hydra Head Records prezentálta a talán nagyon is minimál pop-art (de annál érdekesebb) booklettel megáldott korong felvételét a mára kissé túlságosan is divatossá és őszinteségét vesztette Kurt Ballou (Converge) irányította. Megjegyzem, hiába a nagy név meg vicces történetek a stúdió munkálatokról, mikor a végeredmény nem éppen kecsegtető.
Amire fentebb utalást tettem, az az a sztori, miszerint minden próbát felvettek, előtte szépen betéptek, és a hasis és gyöp adagolta füsthalmaz feelingjeit kihasználva random ábrándokkal megáldva később ebből igyekeztek nem rottyon valós dalokat formálni. A konklúzió az, hogy amit itt közre adnak, ahhoz nem kell drog, elég, ha valaki átbír szellemülni a 70-es évek szaggatta The Doors féle rock mélyedésnek. A hangzás koszos, búgó, némileg glam rockos, amolyan igazi hangulat zene, egy kis mai ízzel keverve. Olyan zenekarok nevei ugranak be, mint a Bush, Radiohead, Blur vagy éppen a korai Bodkin. Az alternatív elemek vánszorognak, minimál beat és grunge témákkal felfegyverkezve egy 70-es évek pszichedelikus / gombázós söréteivel. Sokat lehetne írni és értekezni az egészről, hogy szükség van-e minderre, hogy van-e értelme, hogy hallatszik-e rajta a nagy nevek munkássága, s hogy a végeredmény mennyire őszinte, élvezhető és kikapcsoló.
Nos, a nagy nevek nagy nevek, de itt üresnek hatnak, a dallamok befáradtak, picit kísérleteik és cammognak, ahogy a füst is terjeng a piciny szobában, mikor mélyeket szívunk az imént tekert vastag spangliból. Azonban én ezt a tudatmódosult tudatmódosítást értékelni nem tudom teljes értékében, hiszen érzem benne a divatot és a polgárpukkasztást (egyik a másikból fakad) egyaránt (lásd a szövege abszurd szintéziseit és a kritikájuk tárgytalan tárgyát), a hallucinogén pop-rock pedig sokkal élvezhetőbb, ha felrakok egy The Doors vagy Bodkin lemezt. Persze ettől még sokaknak betalálhat a korong, de mindenképpen egy másodosztályú másolatként lesz kezelve.
Megjegyzem, ha szállni akarnék, akkor inkább valami jó féle trip-hop-ra (mondjuk Portishead, vagy Massive Attack) vagy valami faszásan eltalált neofolk elemekkel operáló chill out-ra (pl. Emancipator). Szóval, hogyan is vagyunk? Hát sehogy… van egy jelen adta retronk, mely őszintétlen, bár kellemes. Vannak nagy neveink, de mit sem érnek, és van egy Pet Genius-unk, ami jónak jó, de korántsem eléggé…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.