Ha a finn Korpiklaani nevével találkozom, valahogy óhatatlanul is mindig a részeg gumicsizmás-kantárosgatyás favágókra asszociálok, nem tehetek róla. Persze túlzottan messze nem állunk a valóságtól, hiszen a hattagú brigád a csujjogatós pajtametal elkötelezett híve, a Korven Kuningas pedig a csapat ötödik nagylemeze. Mint arról már a szakavatottak értesülhettek, a Napalm Records-cal való közös útja a csapatnak tavaly véget ért, és immáron ők is a német Nuclear Blast védőszárnyai alatt folytatják tovább a bazseválást. Nem is olyan régen egy két számos kislemez is piacra került mintegy felvezetve a Korven Kuningas-t, melyen a Keep on Galopping és a Paljon on Konkessa kapott helyet. Szorgoskodnak tehát a fiúk, nem mondom, lassan már a villanyszámla gyakoriságával fog vetekedni a termékenységük, ám sajnos elöljáróban el kell mondanom, hogy ezzel is csak szaporították a nagylemezek számát, érdemben ugyanis azokhoz hozzá nem tudtak tenni, de nem akarok én itt ilyen De Facto kijelentéseket tenni minden áron, úgyis dönt majd a hallgatóság, ha mást nem sört a garaton, hogy autentikus legyek!
Traktorokat beizzítani, vasvillákat és kockás flanelingeket előkészíteni, támad a Korpiklaani!
Ami a számok nagyjábóli felépítését illeti, a recept és a szakácskönyv gyakorlatilag változatlan a korábbiakhoz képest, ezúttal is a harmónika alkotja a főcsapást a gitáros döngölésekre épülve, ám igazán gyors tempójú számból nem sok jutott a lemezre, inkább a középtempós tingli-tangli uralja a terepet. A dalszövegek néhány kivételtől eltekintve nagyrészt finn nyelven szólalnak meg, ahogyan azt már az előző albumokról megszokhattuk.
A Tapporauta kőegyszerű módon indítja el a lemezt, nem mondanám rossznak, főleg az időnként feltűnő thrashes riffek miatt, ám az a helyzet hogy a rendkívül buta ének miatt az összkép igencsak leromlik, nem is beszélve a refrénről.
A Keep on Gallopping-gal már találkozhattak azok akik esetleg meghallgatták az EP-t, ez egy amolyan vidám hangulatú toborzódal patkócsattogtatással és nyerítéssel, keresztül a völgyeken, árkon-bokron át..
Na hogy végre valamit jót is mondjak, a Suden Jiouka egy fílinges szám, emlékeztetve távolról egyik-másik Moonsorrow dalra…A kezdése mindenképpen szépre sikerült, jó összhangba került a harmónika és az akusztikus gitár.
A záró Korven Kuningas hossza majd huszonöt percre rúg, ebből a szám tényleges hossza hat perc körüli, a maradék időt pedig a dobok monoton puffogtatása teszi ki. Biztos hasznos ez is, én elhiszem nekik…
A többi számot úgy igazából nem érdemes boncolgatni, hiszen nagyrészt az összes dal vagy egymásból, vagy a korábbi munkákból származtatható, így semmi újat nem tudnék elmondani velük kapcsolatban.
Nem szeretném nagyon szépíteni a dolgokat, de az új Korpiklaani végtelenül repetitív, önismétlő. Csontig lerágott tingli-tangli témákat hallhatunk a változatosságra való legminimálisabb törekvés nélkül, persze azért előfordulnak kellemesnek mondható melódiák, de a rengeteg hasonló megoldás még ezt a kevés értékelhetőt is totálisan elfojtja. Annak idején többek között azért a Spirit of the Forest-en vagy a Tales Along This Road-on egész jó dolgokkal találkozhattunk, azóta viszont meredeken zuhan a színvonal lefelé, ki tudja, egy napon majd a rendkívül nívós Fásy Mulatóban vagy a Dáridóban kötnek ki a srácok, ha még létezik egyáltalán bármelyik is..
Tudom én hogy a Korpiklaani nem akar többnek tűnni végtelenül egyszerű mivoltánál, de azért el kéne gondolkodni azon, hogy van-e értelme egy éven belül két albumot is kiadni, ráadásul 16 számmal,(a két bonus nótával együtt) teljesen a reciklizálás jegyében. Abban egészen biztos vagyok hogy az elkötelezett Folk metal-hívők be fogják szerezni ezt az anyagot, hiszen a Korpiklaani elég nagy népszerűségnek örvend Európa-szerte, ők gondolom nem is fognak túl nagyot csalódni, de ez így akkoris csak egy hónaljszagú halvány közepes.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.