Hogy ne szakítsam meg a divatcore vonalat becikázó death metál szaggatásokkal, így folytatnám a kritikák listáját egy újabb metalcore csapattal, a kissé számomra értetlen nevű Nato nem amerikai és nem is keresztény (ahogy A Plea For Purging volt), angolok s a névválasztásuk ellenére nem militaristák. A Kill the fox… az első debüt anyagjuk, a borító engem erősen egy budapesti éjszakai híd montázsra emlékeztet – meggyűrve és elfolyva, míg a fiúk első látásra vagy az emo vagy a metalcore a buzibb fajtából feelingre. A rengeteg pejoratív külsőség ellenére a cornwalli srácok egész minőségi produkciót tesznek le arra a bizonyos asztalra…
12 zajos, dühvel és dallammal teli nótát zúdítanak a világra, az Intro és az Interlude amolyan átvezetés, tehát marad 10 db használható dalunk. Melyekben a jól megszokott tipikus építkező metalcore-t kapjuk, profinak profi és rossznak se rossz, de annyira szükségtelen termék, annyira a megszokott, s már ezerszer kitaposott ösvényen haladó anyag, hogy az elitista tudás mit sem segít a dolgon. Olyan, mint Quasimodo hátára egy újabb púp, nem oszt és nem szoroz, ettől még csak bolondok napján merészkedhet le a toronyból, de hogy a Nato-t sikeresnek lehessen mondani, nem kell őrülteket keresni, egyszerűen csak elvegyülni a jelen divatjában, hiszen minden adott; szaggató riffek, dallamos szólók, szép építkezések, remek kiállások, mély váltások, erőszakos begyorsulások és hatásos – kissé csöpögő refrének, melyek elég hamar befészkelhetik magukat a fejünkbe – tehát maradandóak!
Ilyen csapatokat itthoni scenében, de főleg nemzetköziben számtalant találunk, s minddel ugyanaz a baj; U N A L M A S ! ! ! Ha mindezt mondjuk 5-8 éve rakják le, akkor korszakot alkotnak, így és most – ebben a formában csak a divatot szolgálják ki, s miután már most hanyatlik a divatcore, kíváncsian várom, hogy ők mikor tűnnek el abban a bizonyos süllyesztőben, vagy alakulnak át mássá, hogy szolgálhassák az „embersiéget”, esetleg tartanak ki mindaz mellett, amit most művelnek – őszintén, és meggyőződéssel, akkor is, mikor 10 fiatalból már csak 2-t érint meg a dolog…
A hangzás feszes és erőszakos – ahogy a zene is, ahol pedig lágy ott iszonyatosan száll – ahogy a zene is! A Dingle gyerek nagyon ügyes szóló témákat hoz, Welshy egész jól püföli a ritmusokat, de Gay Norman orgánuma a rengeteg változatossága ellenére se mondható kiemelkedőnek! Amiért mégis csak némi jóindulattal erős pontszámot adok, az a már említett Dingle szóló témáinak köszönhető, talán nagyobb teret kéne adni neki, hogy az ő koncepciói alapján legyenek össze rakva a dalok, és akkor még egyedi is lenne a produkció!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.