A svájci paraszt HC csapat 2 év hallgatás után új aratógéppel és a tavasz rideg előszelével szolgáltatja be az ősz megkésett terményeit. A koncepció mit sem változott; fogós témák, zakatolás, őrlés és harag, avagy a Cataract!
Sajnos az új koronggal túl nagy lavinát nem indítanak el (gondolom éppen ennek okán jelent meg a limitált 2 CD-s kiadás is, amely feldolgozásokkal kápráztatja el a nagyérdeműt – valjuk meg őszintén, szükség is van erre, hiszen ez a 10 szám jó, de semmi más vagy több…)
Akik ismerik a munkásságukat, tudják, hogy mire számíthatnak, az eddig már masszívan kitaposott ösvényen haladnak tovább, annyival talán kiegészülve, hogy sokkal komplexebbek lettek a dalok, de ez nem mindenhol áll nekik jól. Azért senki se számítson progresszív szárnyalásokra, a lüktető agresszív középtempó kellően uralja ezt a durva háromnegyed órát, a Slayer hatása nem csak a szólókban de az alapvetően lecsupaszított témákban is állandó útitárs, kiegészülve iszonyatosan, szinte már doom szintre lelassult témákkal, meghempergetve az iszonyat és a harag martalékában, de még mindig erősen elmaradnak a Kingdom adta súlyosságtól, vagy a With Triumph Comes Loss megtépett szélsőségeitől. A zenei tudás nagyon rendben van, de a Slayer hatások néhol annyira levágósak, hogy már szinte tribute ízt adnak (amire ott van példának, hogy a bonusz lemezen feldolgozták a kultikus korai Postmortem-et). Ahol pedig nem a régi thrash úttőrök érzésem támadt, ott a túl technikázással próbálják a korai Pro-Pain interpretációját lemosni magukról, szappanjuk viszont vagy túl lúgos, vagy hasztalan, mert vagy semmi se marad, vagy minden érezhető, ahogy a dalok is, egyik nagy erős, a másik nagyon unalmas. A HC, a thrash metal – s részben a thrashcore, és nem szeretem a szót, de a moshcore zúzdái támogatják meg a szerencsétlen nem földműves befogadót. A Breeze Of The Kings kimondottan nagyon erős nóta, míg a Blackest Hour (bár a szoló szép, de inkább lenne való egy későbbi At The Gates vagy Carcass, vagy esetleg Death lemezre) sehová se való, és a Doomed Steps eljátszásához se kellene ilyen nagy név ekkora múlttal, mint a Cataract. Ettől függetlenül nem mondható egy gyenge produkciónak a dolog, csak hát, csak hát, csak hát… túl sok az inkorrekt tétel, s korántsem adják azt az igazi vadparaszt egyszerű, de ultrabrutális masszát, amit megszokhattunk tőlük!
Régóta nem várok nagy egyéniség zuhatagot a mai divatos bandáktól (még akkor sem, ha régen kezdtek neki a nagy és fáradtságos útnak), de a nagy nevek hallatán-láttán mindig él bennem egy halovány remény, hogy majd valami igazán izmosat, egyedit, durvát és lélekszaggatót fogok kapni, ez utóbbira részben hajaz a záró In Ashes, érdekes lett, kár hogy nem ezzel a szóval tudnám jellemezni az egész korongot, inkább másik kettővel: Profi és unalmas!
http://www.myspace.com/cataract
Cataract – Cataract (All You Hippies Better Start To Face Reality bonus CD) kritika
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.