A Chilei Mar De Grises (hohó, megint Dél-Amerika ezen nagyszerű nációjánál kötök ki ..legutóbb a Folkheim-mel és az Uaral-lal hozott össze a sors rövid időn belül) története nem nyúlik vissza túl régre, ugyanis az ezredforduló táján alakultak abból a célból, hogy a 90-es évek elején útnak indult modernebb doom/death zenéjüket progresszív megoldásokkal fűszerezve emeljék ki a sűrű átlagból. Ezen 8 év alatt a Draining the Waterheart mindössze csak a második kiadványa a zenekarnak, 2002-ben egy demóval jelentkeztek, majd rá két évre elkészítették a The Tatterdemalion Express-t, mely méltán bizonyult sikeresnek a szakmai visszajelzéseket illetően, azzal együtt, hogy véleményem szerint is 2004 egyik legütősebb doom korongja volt.. A csapat ritmus, valamint szólógitárosát (Rodrigo Gálvez/Sergio Alvarez) a szemfülesebbek már ismerhetik a szintén Chilei Mourners Lament-ből, persze azért gyanítom, hogy sokakat ezzel még nem vezettem közelebb a megoldáshoz..
A végeredmény kellően dallamos és befogadható, ám ezzel együtt rendkívül hosszú is, mind magára a lemezre levetítve (több mint 1 óra), mind az egyes track-ekre lebontva(nyolc perces átlag), úgyhogy ez sem az a lemez lesz, amit mondjuk a Blaha és a Keleti között betolunk a lejátszóba a 7-esen… A borító szépnek mondható akárcsak a korábbi album esetében, egyébiránt Tuomo Lethonen keze munkáját dícséri, aki már tervezett más doom zenekaroknak is front dizájnt. A dalokba alapvetően rendkívül sok érzelem szorult, a gitártémák azért hellyel-közzel fogósak, és a doom-hoz képest változatosak is, szerencsére nem két hang ismétlődését halljuk vissza az egész lemezen, hanem bizony számon belül is számokat kapunk, olykor egészen eltérő hangulatokkal és atmoszférikus megoldásokkal, igaz, ez utóbbiból azért annyira sok nincsen. A keményebb deathes alapot a belassultabb Bolt Thrower-től kölcsönzik a fiúk, a dallamokat és a lelket felörlő keseredettséget az Opeth/My Dying Bride kettősétől, a súlyosságot pedig a Crowbar-tól, ugyan jóval kevésbé fatalista módon, de több érzelemmel és szenvedéllyel, s nem darabosan és szikáran mint az előbbi, hanem sokkal inkább öntelten és extrovertáltan…
A Sleep Just One Dawn kérgesen kellemetlen zajjal indít, majd a lassan megnyiló témázás veszi kezdetét lágy és sejtelmes pengetéssel, s a háttérbe beúszó hangulatfokozó monumentalista effekttel. Innentől könyörtelen határotottsággal szántanak a gitárok egybefüggő plazmaként, szünetet és észheztérést aligha engedve. Ebben a tételben rendkívül fontos szerepet kap a dob a cinekkel egyetemben. A záró néhány percet súlyosan eltorzított gitárral és drone zajokkal zöltötték ki. A Kilometres de Nada ugyan nem egy matyóhímzés, de mindenképp a lemez egyik érdekessége, s jó példa a már említett számokon belüli összetettségre/különbözőségre/progresszivitásra, az addig békésebb mederben csordogáló megfejtéseket a 4. perctől elhagyjuk, s kietlen , ám cseppet sem risztó Funeral Doom-ra vált a dolog, a fő csapás irány innentől a szellős pengetésé, néhol beúszó zsizsegős effektekkel. Innentől megint váltás, és Anathema-san bársonyos instrumentalitásé a főszerep. A One Possessed rendkívül tiszta és letisztult giárokkal operál, a dalban leginkább az a rendhagyó hogy hörgés helyett szövegmondást hallunk, a dallamok pedig kétségkívül fantasztikusak, felemelőek és melankóliával telítettek! Ha a többi dal nem is, ez még megér egy vagy több misét..
Nyilván nem ez lesz az a lemez ami hivatott megújítani a stílust, úgy igazán önmagamban lelkesednem sem sikerült annyira a lemez dalait illetően, ám semmi rosszat nem tudnék elmondani róluk, mindössze csak az a gond, hogy érdektelen és légüres térben mozog, no meg a The Tatterdemalion Express-en már ezt eljátszották, sokkal színvonalasabban, érdekesebb dalok formájában. (Ott a billentyűknek sokkal komolyabb és meghatározóbb szerep jutott, míg itt gyakorlatilag hanyagolva is van a hangszer) Aki jobban megismerkedne ezzel a Chilei zenekarral, annak azt ajánlom, hogy inkább a 4 évvel ezelőtti produktumukat hajkurássza!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.