A lengyel Dissenter-t nem hinném, hogy nagyon be kéne mutatnom a death metalra orientált olvasók előtt, de azért lerovok némi tiszteletkört a békesség kedvéért. Szóval a wroclawi srácok gondolva egyet, sátánt és az ördögöket segítségül hívva megalkották és oltár elé vitték a szűzlányok frissen csurgatott vérét és belekezdtek egy újabb vad orgiába, mindez 96-ban történt, s a templom fő pilléreit a 90-es évek elején aktív Bloodlust, s az igencsak új keletű – de annál brutálisabb F.A.M. alkotja.
A Dissenter zenéje szép ötvözete a Deicide féle őrlésnek, a mély pakolásnak és az agresszív kapkodásnak, benne fogant a Hate még nem ipari felé való komplex hajlongása a levágott fejű nagy urak előtt, avagy kimért és súlyos zene, melyben a death metal minden komponense szerepet kap, hogy progresszív építkezésekkel és hirtelen váltásokkal engedjék át magukat a lassú elmúlásnak.
A témák iszonyatosan kidolgozottak, s olyan egykori nagy fém-mamutokat jutatnak eszembe, mint a Bolt Thrower, Benediction, Morgoth vagy éppen a Morbid Angel. Minden éppen annyira durva és súlyos, amennyire szükséges, a szólók keserűséggel teltek és kellően virtuózok, hogy magukkal vihessenek nagyon messzire (pl. a Suffering Sent in Mercy-ben is – de szinte minden dal említhető lenne, hiszen mindegyikben ugyanaz a koncepció érvényesül), erősen a megint csak a múlt egykori nagy csapatának nevét exhumálja újra, ez pedig a holland Pestilence.
Természetesen ekkora fejlődést kevés csapat rakhat le elsőre, a Furor Arma Ministrat-et 2 demó, egy split és 3 nagy lemez előzte meg, illetve az igazsághoz tartozik az is, hogy valójában az új Dissenter korong nem is annyira friss, hiszen 2005 nyarán a Empire Records már kiadta, csak az archiváláson felbuzdult Metal Mind Production is arra érdemlegesnek találta. A lengyel négyes egy hihetetlenül penge és éles üvegszilánkokba hempergőző koravén, megkeseredett tizenéves fiú rémálmait hozta létre, melyben szerepet kap a szexualitás is, de csak érintőlegesen. Garbathy „Yaha” énekes/ basszus, pedig vendégzenészként komoly funkciót töltött be a 2007-es Deicide turnén, avagy ez bizonyíték, nem ígéret…
Mivel lehetne zárni egy hibátlan lemezt? Azzal hogy kiemelkedő alkotás a műfaján belül? Netán, azzal hogy vedd meg? Vagy legyél csóró, s csak töltsed le? Teljesen mindegy, értéket hoztak létre, s bár a külsőségek iszonyatosan gyengék, a zenei tartalom több, mint tökéletes! Régen adtam ennyire magabiztosan 10 pontot valamire.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.