Az angol The Lamp of Thoth nem csak nevével furcsaság a fém zenei színpadon, de történetével és koncepciójával se mondható egy mindennapi csapatnak. A kezdetek 2004 környékére tehetők (de mivel a társaság meglehetősen okkult körökben mozog, így pontos adatok már csak a misztikusság füstfelhőjének lebegtetése miatt sincsenek) egy kisváros egyik padlásszobájának csücskébe, korrekten behatárolva; Keighley-be. 2006 novemberében kijött szerzői kiadásban a I Love the Lamp című demójuk, amit aztán tavaly az a kislemez folytatott, melyről éppen most olvasol. A fura fénykeltő eszközünket még nevénél is különösebb három sötét árny és mellé tartózó pozíció és művésznév határozza meg; The Overtly Melancholic Lord Strange – basszus és vokál, Randy Reaper – gitár illetve Lady Pentagram – dobok. Ezen kívül koncerteken besegített nekik egy vendégzenész barátjuk – aki azóta Afrikában csinál karriert kitudja miből – a gitárokba, név szerint a már sokkal kevésbé színházias jelzőkben vonagló Andy Whittaker. Nem is húznám az időt, csapjunk bele ebbe a fél órát se súroló doom-heavy dologba!
Zeneileg a legnagyobb talány számomra a fiatal csapat, hiszen műfajilag, mint már az előbb írtam doom-heavy, valahol a Candlemass és a Cathedral között mozog a dolog, de nem annyira mély és epikus, mint a stockholmi srácok adagolta muzsika, a Cathedral-nál viszont mégis csak másabb, pedig hozzájuk lehetne leginkább kapcsolni az angol fiatal hármast. Az egésznél a behatárolhatatlanság oka abban rejlik, hogy mocskosul átvan itatva a Black Sabbath szülte tékozló 70’-es évek hangulatával. A vokál is erősen rájátszik Ozzy-éra, bár itt gyakran a kitartott dallamok vége hörgésbe vagy károgásba torkollik, ám nem kell megijedni, semmi túl komoly!
Mégsem beszélhetünk egyenesen Black Sabbath adaptációról, hiszen a harmadik dal végre fényt hoz, s az éjszaka démonait oszlatni kezdi, a Frost & Fire dal kapcsán, mely eredetileg Cirith Ungol feldolgozás, erről a csapatról szerintem kevesen tudnak bármit is, kiköpötten azt a zenét játszották a kaliforniai srácok 72-től, amit a The Lamp of Thoth. 1980-tól négy nagylemezük jelent meg 91-ig, aztán feloszlottak, ha így nézzük akkor a kritikánk tárgya egy jóféle interpretációja az egykori heavy-doom bandának. Azért a helyzet ennyire nem fényes, hiszen a végére felkerült két koncert dal is, ahol inkább érzek Black Sabbath ízeket, mint Cirith Ungol-t. Az ének nagyon elől van, a többi hangszer meg háttérben marad, amúgy a stúdiónóták egész szépen szólalnak meg, minden hangszer a helyén, de olyan retro, régi időket idéző, ahogy a pergő lecsap, a cinek, a basszus dallamos tompasága és a gitár nulla mélysége…
Mindent együttvéve, nem egy rossz anyag, és még talán hiánypótlón is hathat, kitöltve azt az űrt, mely korántsem légmentes – de azért tátongó, amit a 70-es évek lassú heavy csapatai után a 80-as években tetőzni kezdett thrash és death metal szinte maradéktalanul felszámolt. Tehát a The Lamp of Thoth rajongótáborának halmazát inkább alkotja a mai 40-esek, mint a jelen 20 évesei, én a kettő között csapongók félúton – de valahogy engem sem győztek meg úgy Isten igazából!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.