A Puissance – Mother of Desease korongjának remaszterizált kiadásánál már említést tettem rá, hogy lesz még cikk az oldalon a projectekkel kapcsolatban, de nem fejtettem ki. Nos, íme a folytatás, melyet megint csak ketten hoztak létre, és szintén linköpingi produkció, ám nem tekint vissza olyan komoly múltra, mint a Puissance. Hogy tiszta vizet öntsek abba a bizonyos pohárba levezetem a képletet. Az Arditi 2001-ben hívta életre Henry Möller (akit a már említett Puissance-ből ismerhetünk) illetve Mårten Björkman (akinek a neve a szakavatottabbak előtt nem ismeretlen, hiszen az ő munkásságának lefolyása ismétlődik az Algaion-ban, az Octinomos-ban és az Abemal-ban is, ebből az első kettő az ismertebb, míg az utóbbi csak egy beszakadt 2 demós próbálkozás volt a 90-es évek elején). Az Arditi zeneileg ugyanazt a vaskos és militarista neoklasszikus-ipari-matrial-ambientet képviseli, mint project társa, azonban kritikánk tárgya nem csak sokkal jobban játszik rá a fasiszta fétisre egy kis post-kommunista munkás kéz – vasököl, oda bassz ahová kől… de egyben mélyebb és kísérletibb is. Sokkal inkább tekinthetjük neoklasszikusnak és ambientnek is, míg az ipari tényező csak háttérben mutatja meg háború marta torz arcát, a színfalak mögött zajló vérengzés nyomasztó atmoszférája belengi a szobát, míg a színdarab valós és észrevehető szegmensei a második világháború érlelte hangulat és zenei koncepció egy mai adaptációja. Még mielőtt átadnám magamat a végtelen mélységekbe lassan ereszkedő csörlőknek, a discográfiai adatokkal kapcsolatos tartozásomat is lerovom a kedves olvasónak; a Omne Ensis Impera a soronkövetkező negyedik nagylemez, amit demók, Ep-k és egy limitált split korong Toroidh-hal övezett – ez utóbbi amúgy Henrik Nordvargr Björkk project, akihez olyan ismert ipari és noise fertők kapcsolhatók, mint pl.; a MZ. 412, a számomra hatalmas – és egyben beszerezhetetlen Pouppée Fabrikk, vagy éppenséggel a Nordvargr illetve a Goatvargr…
Az Arditi mindig is az újkor pestiseként körbelihegett emberi méltóság vesztés és mohóság főkegyeletében leírható kör középpontjáról adta ki katonai parancsait, avagy: Ölj! Pusztíts! Gyilkolj! Nemzzél és szülj! Nevelj, hogy aztán újra ölj, ölessél, gyilkoltass! Zeneileg megfoghatatlan az a militarista mély és hátrahagyott csigalépcső, melynek megmászása nem fér össze az egészséges emberi lélek bugyraival. Ám a pestist, leprát és középkor rémálmait Bosch módra ecsetelgető két művészünk nagyokat merítkezik az első második világháború vér és sártengerében, hogy aztán képet alkosson a jelenbe, melynek a Puissance-el ellentétben nem a fikció és futurizmus demagógiája alkotja a főpillérét, hanem maga a pusztulás. Hallhatunk itt menetelést, tankok és morajló halálosztók ricsaját fenn a magas égen, a határban arató Halál képmását, most kasza nélkül, kalapáccsal és kicsorbult sarlóval, hulló csillaggal és elhantolt polgári áldozatokkal, a bibliai és egyházi kórusok és jóslatok magjával, s mindenek közepén a csírájában elfojtott szeretettel és emberséggel.
Igen, kedves olvasó, az Arditi atmoszféráját tekintve embertelenebb és mizantrópabb, mint bármelyik ultra beteg gorecore vagy súlyosabbnál is súlyosabb hyper pusztító black metal, s éppen ez utóbbiak szférája az, melyben a svéd művészeiknek lehetősége van az aratásra. Ha jobban körbenézünk, könnyen szembetűnővé fog válni, hogy a fekete fémmel való kapcsolódás állandó és elkerülhetetlen az Arditi kapcsán, csak úgy, mint a Cold Meat Industry-s termékek korpusza és a sötét éjszakát vérrel mocskolta leszámolások és besúgások randevúja a Pokol kellős közepén. Képzelje el mindenki azt a médiumot, mely kaput nyit a halálnak, átjárót a fájdalomnak és lepratemetőt az újkor pestisében tékozló embertelen embernek. Ez nem a cenobitok birodalma, hanem nagyon is a miénk…
Akinek az olyan nevek mondanak valamit, mint az In Slaughter Natives, Blood Axis, Arcana, The Protagonist, Deutsch Nepal vagy éppen a Der Blutharch – éppen annak külsőségeire hajaz rá erősen a két svéd művészünk is – csak itt kalapácsokat kapunk a vaskereszt helyett – annak ez az anyag is kellemes estéket szerezhet, ahogy átadja magát a lassú és megállíthatatlan nekrobiózisnak. A hangzás monumentális a digi-pack kiadvány pedig magával ragadó, dombornyomású gyönyörű munka. Zeneileg az Arditi semmi újat nem szándékozott létrehozni, de ezek a fajta matrial förmedvények mindig atmoszférájában és aspektusában alkotnak újat és maradandót. Az Omne ensis impera is egy ilyen korong, befogadása nehézkes, hihetetlenül élmény és hangulatfüggő!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.