A koncert előtti napokban azért lehetett olvasni ezt-azt az Aréna áram- és klímaspórolásáról, így volt bennem némi aggodalom azzal kapcsolatban, hogy milyen körülmények várnak majd odabent. Ehhez képest, amikor megérkeztünk, a még szinte üres csarnok kifejezetten kellemes, már-már hűvös volt. Mondjuk abban biztos voltam, hogy ez az állapot nagyjából addig tart majd, amíg meg nem telik az Aréna. Nem kellett csalódnom. A koncert alatt már inkább a szaunahangulat volt a jellemző, de úgy tűnt ez a közönséget különösebben nem érdekli, mert a táncolásból azért senki nem akart engedni.

Alacsonyabb koncertlátogatóként egy ekkora tömegben azért a színpadi történések követése sem mindig egyszerű feladat. A kivetítő sokat segített, de az ott váltakozó zenekari képek sem feltétlenül adtak mindig teljes képet arról, hogy éppen mi történik a színpadon. Ettől függetlenül hamar eljutottam oda, hogy különösebben már nem is érdekelt, mit látok pontosan. A zene és a tánc öröme azért így is megtalált.

Az első néhány szám rögtön megadta az este alaphangulatát, bár a koncert elején egyvalamit azért hiányoltam. Valahogy kevésnek éreztem a kapcsolatot Lenny Kravitz és a közönség között. Nyilván egy ekkora helyen ez nem olyan egyszerű, mint egy klubkoncerten, de akkor is volt bennem egy kis hiányérzet. Aztán jött a Stillness of Heart.

A dal végén Lenny rendesen megénekeltette az Arénát, és ezzel nálam nagyjából el is tűnt az előbbi probléma. Olyannyira sikerült a dolog, hogy amikor már elkezdődött a következő szám, az én fejemben még mindig az előző dal közönség által énekelt része szólt. Na, valahol itt kezdett igazán működni számomra a koncert. A műsor második felére aztán már nem nagyon maradt idő pihenni. Egymást követték azok a klasszikusok, amelyek miatt nyilván a legtöbben ott voltak, és az ülőhelyek jelentős része is inkább csak névleg maradt ülőhely. Egy Lenny Kravitz koncerten azért elég nehéz végig kulturáltan üldögélni, amikor beindulnak a nagyobb slágerek.

Nálam az American Woman és a Fly Away ütött a legnagyobbat. Mindkettő olyan dal, amit valószínűleg már mindenki hallott életében annyiszor, hogy papíron akár el is lehetne fáradni bennük. Élőben viszont erről szó sem volt. Itt aztán megmutatkozott, hogy egy jó dal harminc év környékén sem feltétlenül kezd el öregedni.

A koncert vége felé a zenekar tagjai is kaptak lehetőséget arra, hogy egy kicsit megmutassák, miért pont ők állnak ezen a színpadon. A dobszóló, a gitárok és a billentyűs játéka is bámulatos volt. Persze egy ilyen produkciónál alapból nem kezdő zenészekre számít az ember, de azért más dolog ezt tudni, és megint más élőben hallani, amikor mindenki kap pár percet arra, hogy elszabaduljon. És akkor még nem beszéltem arról az emberről, aki miatt az egész Aréna megtelt.

Ha a szívemre teszem a kezem, akkor számomra az este igazi főszereplője nem valamelyik dal volt, hanem maga Lenny Kravitz. Az ember energiája egészen elképesztő. A mozgása, a tánca és az a természetes magabiztosság, amivel uralja a színpadot, önmagában elég lenne egy koncerthez. Ráadásul nem azt éreztem rajta, hogy most előadja a rocksztárt. Egyszerűen ilyen. Rocksztár és kész.

Többször lejött a színpadról az első sorokhoz, kezet nyújtott a rajongóknak, a törölközőjét is odaadta a sikító közönségnek, és még arra is jutott figyelme, hogy egy születésnapost külön felköszöntsön. Apróságok ezek egy több ezer ember előtt zajló produkcióban, de valahogy pont az ilyen pillanatoktól nem válik teljesen személytelenné egy arénakoncert. A ráadásra pedig maradt a Let Love Rule.

A szám közben Lenny ismét lement a közönséghez. Dedikált, kezet fogott, találkozott az emberekkel, miközben a háttérben a zenekar gyakorlatilag végtelenített himnuszként játszotta tovább a dalt. Ott valahogy az jutott eszembe, hogy ez most egy végtelenített pillanat.

Ment tovább a zene, Lenny pedig láthatóan egyáltalán nem sietett vissza a színpadra. Ha rajta múlik, szerintem még jó ideig folytatja a kézfogást, az ölelést és ezt az egész szeretetáradatot. Nekem legalábbis úgy tűnt, hogy nem azért hagyta abba, mert elfogyott volna belőle a lendület, hanem egyszerűen azért, mert egyszer minden koncertnek véget kell érnie. A műsoridő pedig még Lenny Kravitz-nél is nagyobb úr. És ami ennél fontosabb, ezt sikerült is átadnia.

Egy biztos, Lenny Kravitz 62 évesen sem úgy lép színpadra, mint aki a múltjából él. Ha valamit elhittem neki ezen az estén, akkor pontosan azt, amivel az egészet lezárta.

Let Love Rule.