Az elmúlt év folyamatosan frissülő lemezmegjelenéseivel szinte elkényeztette a zenebarátokat s a világméretű járvány ellenére pont úgy, ahogyan azt már az előbbi évekhez mérten megszokhatta az ember. Azonban azokkal, akik az élő zene lüktető és lélekemelő cseppjeire szomjaztak, a fesztiválra és koncertre járóknak sajnos be kellett érniük a száraz, virtuális tér adta lehetőségekkel. Ebben a megtépázott zenei közhangulatban kellett tehát a muzsikusoknak, előadóknak helyt állniuk. S valljuk be, sokaknak ez lehetőségeikhez mérten elég jól sikerült. Tehát csak feltételezni tudom, hogy egy hasonlóan pozitív erő vezérelhette a Lucifer legénységét abban, hogy elkészítsék a harmadik albumukat.
Nos, aki elég jól mozog a mai modern heavy/doom/rock stílusban, annak talán elég jól csenghet a Lucifer és Johanna Sadonis neve. Akinek viszont kevésbé, annak álljon itt a zenekar rövid története dióhéjban. Sadonis kisasszony annak idején Linnéa Olsson-nal (Maggot Heart, ex-Sonic Ritual, ex-The Oath) karöltve The Oath néven egy, a már említett stílust igen jól leíró albumot hozott össze. Azonban eltérő zenei elképzeléseik miatt a zenekar rövid időn belül feloszlott, de Sadonis még a 2014-es év vége felé Andy Prestridge-al (Winters, ex-Lucifer) társulva végül megalapította a Lucifer-t. Ám a zenekar második albumán az Andy-nak járó stafétabotot már maga Nicke Andersson (Entombed, The Hellacopters) vette át, akinek hatásai leginkább a most szóban forgó harmadik albumon kezdtek el kikristályosodni.
Ha egyszerűen akarnám leírni a zenekart egy vadidegen számára, akkor egyszerűen csak úgy mutatnám be, mint az Abba és a Black Sabbath szerelemgyermekét. – Amíg a szóban forgó harmadik album már leginkább egy Uncle Acid and the Deadbeats és Blue Öyster Cult hatásokkal agyonsavazott kései ’60-as és korai ’70-es hippi pszicheledikus esztétika némi sabbathizmussal fűszerezve. A fent leírt hatások ellenére a banda mégsem csinált hátraarcot, csak kibővítette fő hatásait. Természetesen, mint ahogyan eddig, a központban továbbra is Johanna Sadonis (Bocsánat, időközben Johanna Platow Andersson) éteri hangja áll.
Egyértelmű hiba volna azt állítani az album dalairól, hogy csak „újrafutózott” eszköztárral rendelkezik. Igaz, a zenei összkép valamelyest szűkebb, mint eddig bármikor is volt, és hiába a már fentebb említett hatások, a Lucifer zenéje továbbra is osztatlan egészként működik. A zenészek szabadsága pedig hiába mozog érzékelhetően egy sokkalta szélesebb spektrumon, mint eddig valaha, mégsem ássák alá egymás teljesítményét.
A harmadik korong groove-jai egyértelműen az előző albumok legjobb motívumait idézik. Az olyan nótákkal, mint a Midnight Phantom, Leather Demon, Pacific Blues, Coffin Fever vagy a Cemetery Eyes egyszerűen nem lehet hibázni. – Mindezek fényében az alig negyven perces játékidő talán kicsit kevésnek tűnhet, de ott van, amiről eddig még nem beszéltünk, az album magas újrahallgathatósági mutatóval rendelkezik.
Viszont ami jól érezhető az album végighallgatása során, az nem másról szól, mint a zenekar lendületének fenntartásáról. A kellemes hangszerelési elemek, valamint a szellős dalszerzés kombinációja egy olyan nyerő képletet eredményez, amely egyszerűen magával sodorja az embert, s az album ettől működik még a sokadik újrahallgatás után is. Így hát csalódás nélkül mondhatom, hogy akinek tetszett az előző album, annak ez is tetszeni fog, bár az okkult rock rajongók az elején talán még egy kicsit húzni fogják a szájukat.
U.i.: A banda Dirt in the Ground és Pull Away feldolgozásai nem részei a harmadik albumnak, (előbbi egy Tom Waits feldolgozás, amíg a másik egy Dust nóta Luciferesítve) de talán adhat némi összképet arról, hogy most éppen merre is tart a zenekar.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.