A hamburgi Madhouse legalább annyira baráti társaság, mint amennyire zenekar, hiszen a hangszeresek a kezdetektől fogva együtt muzsikálnak. Az indulás pedig nem tegnap volt, ugyanis egy 1986-ban alapított zenekarról van szó. Naivan azt gondoltam, hogy a német thrash színtérrel elég jól képben vagyok, de az ötös alaposan rám cáfolt, mivel ezidáig nem igen találkoztam velük. Megnyugodtam, hogy ennek ellenére nem kell hamut szórnom a fejemre, mivel a csapat nem egy túlzottan aktív alakulat. Madhouse név alatt a ’80-as években csupán két demó jelent meg, az évtized végén pedig sok pályatárshoz hasonlóan ők is lehúzták a rolót. Az újjáalakulás ideje végül hat éve jött el, azóta egy újabb demó és egy lemez a mérleg, nyáron pedig megjelent a folytatás, Braindead címmel. A korábbi felvételekhez nem volt szerencsém, az idei lemez az első, ahol ütközik az utunk. Fejlődésről, változásról, netán stagnálásról, vagy egy helyben topogásról így nem tudok beszámolni.
A csapat thrash metalt játszik, ezzel ugyan mindent nem mondtam el róluk, de leginkább ehhez a műfajhoz sorolnak be a dalaik. Germános thrashről van szó esetükben, de a legismertebb trió (Kreator, Sodom, illetve Destruction) nevei ezúttal nem jó kiindulópontok. A Madhouse kapcsán az olyan, a másodvonal felső ligájához tartozó honfitársak nevei ugranak inkább be, mint a Paradox, vagy a Vendetta. Leginkább technikás, a középtempókra is építkező power-thrash muzsika az, amit a veteránok háromnegyed órában összezenélnek. A címadó például egy riffelős, középtempós dal, ami inkább a power metalhoz sorolható.
Kb. annyira thrash metal a Madhouse zenéje, mint a Judas Priest „Painkiller” lemezének leghúzósabb dalai, a címadó vagy a Metal Meltdown. A Save Your Soul, illetve a Never Say Die (semmi köze az azonos című Black Sabbath szerzeményhez) a zenei alapok révén legalábbis sem az említett Priest korongon, sem Halfordék leghűségesebb német tanítványainak, a Primal Fear-nek az albumain nem hatnának idegenként. Félreértés ne essék, ezzel nem azt akartam mondani, hogy a hamburgiak dalai versenyre kelnének a klasszikus Priest album nótáival, erről ugyanis szó sincs, csak a hasonlóságot akartam érzékeltetni. Didi Shark nem akkora hangszálakrobata, mint Halford, vagy Ralf Scheepers, a hangja inkább a Paradox-os Charly Steinhauer orgánumához áll közelebb. A frontember hangjában semmi extrém nincs, se acsarkodás, se üvöltés, csupán erőteljes valódi ének, amit bemutat. A zenei részbe meg hogyan köthetnék bele, hiszen a muzsikusok megszakítással ugyan, de jó harminc éve zenélnek ebben a leosztásban. Az őszülő halántékok és a ritkuló hajzuhatagok ellenére sikerült egy erőteljes korongot összehozniuk.
Zárójelben jegyzem meg, hogy jóindulatom jeleként egy rossz szót sem szóltam a borítóról, a kép viszont helyettem is beszél…Azt nem mondom, hogy a következő Judas Priest korongig kihúzhatjuk a Madhouse lemezével, azt viszont bátran állítom, hogy a majdani Paradox albumig jó időkitöltő lehet a Braindead!
Az ajánlót írta: Andris
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.