Maud the moth & trajedesaliva
Bordando el manto terrestre
A művészvilág tele van olyan egyénekkel, akiknek olyan életút van a háta mögött, hogy könnyű inspirálódni történeteikből. Ezáltal haláluk után is egy kicsit még képesek másokon keresztül üzenni a mostani világnak, valamilyen értéket átadni abból, ami őket jellemezte. Most is egy ilyen ritka, ám nagyon örömteli esetnek lehetünk fültanúi. A festészet és a zene egymásra találása mindig különleges, ugyanis két tökéletesen ellentétes médium egyesíti erejét ilyenkor. A vizualizáció és a hang találkozása. Ilyenkor a szem és a fül egyaránt megkapja azt a táplálékot, amelyet szomjaz. A spanyolok rendkívül gazdag művészeti tárházát Remedios Varo szürrealista festőnő gazdagította a viharos 20. században, ám csakhamar utolérte őt is az ekkor egyre jobban forrongó politikai vihar. A fasiszta Francisco Franco diktatúrájában úgy érezte már nincsen számára hely, így hát Mexikó lelt új hazára. Ez egy megrázkódtatás, amelynek különböző fázisai vannak. Ezt tárja elénk elejétől a végéig a Maud the moth művésznévre hallgató hölgy, aki Madridban született, ám Edinburgh tekinthető jelenlegi bázisának. Énekes-dalszerzős-zongorista lévén lágy dallamok gondtalan, súlytalan szárnyain repít minket az éterbe. Ám nincs egyedül, a szürrealizmus világát erősíti a dark ambient/drone/avant-garde/industrial berkekben jeleskedő trajedesaliva. E két világ összekapcsolása a Bordando el manto terrestre albumot eredményezte.
„A Föld köpenyének hímzése” – e festmény szolgált elsődleges inspirációként az album alkotása során. Nagyszerűen reprezentálja Remedios Varo stílusát, játékos szürrealizmusa, sajátos humora megjelenik e képben is, ami előtt érdemes elidőzni. Maud the moth és a trajedesaliva egyaránt elmélyült a művésznő önéletrajzában, aki sajnos sose térhetett vissza szülőföldjére. Az ilyenkor átért érzelmeket egyesítették a festészetének stílusával, ami egy szimbolikákkal teli, több hangszeres megszólalású albumot eredményezett. Mind a két fél egyaránt bele tette azt amitől igazán érdekessé válik egy ilyen mű: a könnyed szépség találkozik az elvontnak tűnő, sokszor mély szomorúságba burkolózó hangképekkel, amelyek nagyon egyedi hangulatot teremtenek. A hangszereknek szinte se szeri, se száma, némelyik csak pár perc erejéig jelenik meg az egész lemez során. A cselló az egyik ilyen szereplője a lemeznek, ez azonban mégsem teszi feleslegessé jelenlétét. A három felvonásra osztott dalcsokroknak az első része a Perdi pie. Hosszan kitartott analóg megszólalású szintetizátorok, a már említett cselló valamint hegedűk fogadnak minket. Valamivel később Maud éneke is belép a képbe. Kísértetiesen megszólaló, ám mégis gyengéd hangja végigkísér minket az egész lemezen. A csendes nyugtalanság érzete fogott el.
A trajedesaliva a lemez elején különösen kitesz magáért annak érdekében, hogy ez ne is legyen másképp. Ez az első fázis ugyanis a száműzetésből származó keserűséget reprezentálja. A belső vívódást, az új identitás keresését. A narráció monoton spanyolossága, valamint a háttérben halkan felcsendülő másvilágbéli kiáltások nagyszerűen megteremtik az atmoszférát. A Jardincito de rosa y terra mélyen bőgő csellói után egy folk dallamokkal operáló éneket kapunk, amelyből továbbra is a honvágyban fogant melankólia árad. A háttérben a szintetizátorjátékot élvezet hallgatni, itt ugyanis az őt megszólaltató ujjak az urak. Manír és túlbonyolítások nélküli játéka megalapozza a mindvégig erős hangulatot, melyre ragyogóan tud építkezni az ének. Itt azonban feleslegesnek éreztem a további narrációt a dal végén.
A Habitantes del desgarro továbbra is az elvesztett belső harmóniát reprezentálja számunkra. A háttérben megbúvó drone és a kitartóan fájdalmas ének most sem szabadít fel minket a depresszióból, noha néhány madárcsicsergés már sejtet valamit a jövőből. Az akusztikus hangszerek visszhangzása az üres térben minden szónál többet mondanak a jelenlegi állapotunkról. A narráció itt is megjelenik mialatt régiesen megszólaló billentyűk hangja szól. Egy teljesen más textúrájú hangot csempésznek az eddigi képletbe, amely régi horror filmeket idéznek fel. Furcsa, de ez lesz mindannak a fájdalomnak az enyhítője, amely elhozza nekünk a nyugodalmasabb időket. Az ambient a főszereplője a második felvonásnak, ami elhozza a hőn áhított változásokat. A festőnő munkáiban ekkortájt jelenik meg a transzmutációkban kiteljesedő szürrealizmus. A tárgyaknak életet ad, az embereket pedig különböző karakterisztikával ábrázolja. Az állatok, rovarok, növények, sőt akár a tárgyak is megjelennek emberábrázolásaiban. Megalkotva ezzel egyedinek mondható stílusát, amelyben egybefűzi az elsőre nem egymáshoz illő elemeket, testi tulajdonságokat.
A klasszikus zongora megjelenése, mint új hangszer új ízt is ad a visszafogott, ravasz pszichedeliával játszadozó tételeknek. Légies, elszállós, ám mindig valami újat tartogató része ez az albumnak. A népies jellegű ének itt is megmaradt, ízzel és élettel tölti meg az egyébként még mindig üresnek ható háttérzajokat. Az ürességet itt nem pejoratív jelzőnek szánom, nagyban hozzájárul a háttérben meghúzódó éteri lélektelenség ahhoz a lassan kóválygó ködhöz, ami körülvesz minket az album hallgatása során.. A lelket, ami megtölti ezt a kiismerhetetlen vidéket azt Maud éneke szolgáltatja. Mert ebben a torokban hatalmas spiritualitás van, a spanyol nyelv érzékisége pedig csak tovább fokozza mindezt. A háttérben felcsendülő akusztikus gitárok és a billentyűk különös hangulata az ő énekével megspékelve egy olyan környezetet teremtenek, melyet nem sok album képes.
Egyetlen dolgot hiányolok: egy katarzisérzetet. Ez az egy, amit nem szolgáltatott a Bordando el manto terrestre. Még a harmadik felvonásban eljövő felszabadulással, a kreativitásban újra megtalált életkedvvel együtt sem jött el az a bizonyos lelkifröccs, amit vártam. Mindvégig úgy gondoltam, hogy a lemez egy ilyen pillanatnak ágyaz meg, az egymás után érkező strófák építkeznek egy olyan finálé felé, amely elhozza a felszabadulásérzetet számomra is. Ezáltal monotonná és egyhangúvá vált a befejező három tétel. Maga a minőség mit sem változott és ez mindenképpen értékelendő, azonban úgy gondolom itt egy a jó ízlés határán belül maradó, elegánsan optimista kivetülésre lett volna szükség. Nem rovom fel ezt a lemeznek, a maga avant-garde módján zárta le mondanivalóját. Nem könnyű feladvány ez az album akkor, amikor egy hozzám hasonló balek próbálja elemezgetni, ám szerencsére ezt ti mellőzhetitek. Itt csupán hátra kell dőlni, besötétíteni a szobát és hagyni, hogy magával ragadjon minket ez az elvont univerzum. Utazásban lesz részünk, amelyben a művészetek külön ágai mutatnak be egy fájdalommal és a háttérben halkan megbújó reménnyel teli életutat. Az album május 26-án fog megjelenni a Time Released Sound, Woodford Halse kiadóknál.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
