Kicsit több mint két évvel a konceptlemez első részének megjelenése után a finn Metal De Facto elkészült a Land of the Rising Sun második részével. Az első résznél azt írtam, hogy nagyon várom a folytatást. Néhány meghallgatás elteltével többször is meghallgattam mindkét részt egymás után is, hogy egymáshoz képest milyenek. Hát, lehet, hogy most nem adnék már az elsőre sem 9 pontot – nem tudom. Az is igaz, hogy ezen a második korongon nincs olyan bombasláger, mint a Tame the Steel volt az elsőn – a Gojira vagy az Across the Milky Way állnak legközelebb hozzá, de annyira fülbemászóak nincsenek.
A koncepció folytatódik, amit már a borító is elmond. A lemez felépítése nagyon hasonló, mint az előző esetében – leszámítva azt, hogy itt az első dal, a Sengakuji Temple a leghosszabb, legepikusabb és ezúttal nem a lezáró szerepet hagyták meg ennek, hanem a nyitót. Persze, ha utánaolvasunk, ennek is megvan a miértje, mivel gyakorlatilag az előző lemez utolsó dalától folytatódik a „történet”, és a Sengakuji templomban található a 47 ronin szamuráj sírja. Két dalban is (a nyitó és a Fury and Beauty) vendégeskedik Ryoji Shinomoto, a Ryujin frontembere, gitárosa. A Sengakuji Temple ennek megfelelően kellően megadja az alaphangot a változatosságával, epikusságával és remek dallamaival. Aitor Arrastia énekes hangja már itt brutális, megmutatja nekünk, hogy mit is tud. Ezután következik a két klipes nóta, az Across the Milky Way és a Gojira. Mindkettő nagyon erős, egyből fülberagadó bulizós himnusz bitang jó dallamokkal, refrénekkel. A Gojira szerintem még jobb is az első kislemezdalnál. Az a refrén az nagyon tetszik, igazi koncertnóta, melyen a közönség együttüvölti:
„A titan, a saviour, the bringer of light
Oh, mighty Gojira!
A symbol of nature’s unyielding might
We are only his minions
Restore the balance!
Oh, mighty Gojira!”
Erős kezdés, nem mondom, melyet a következő, nemrég szintén klipet kapott My Plastic Escape még tud tartani. Aztán a Fury and Beauty hoz egy kis vérfrissítést azzal, hogy kis károgást is behoz, amely feldobja a számot – nem is kicsit. Illetve talán ez a legpörgősebb, leggyorsabb track a lemezen. Ryoji Shinomoto gitárszólói egészen elképesztőek. Aztán következik egy lassú dal – ami az előző lemezen nem nagyon volt. Ezért valamennyire kétkedve fogadtam, hogy miért kell megtörni az album lendületét. Ennek ellenére a The Wanderers Truth egy nagyon szép, lírai ballada, mely nem bánom, hogy bekerült az eddigi tempós, lendületes, pörgős dalok közé. A maradék három szám esetében úgy gondoltam, hogy kapunk még három gyorsabb, vagy középtempósabb tételt, erre utolsó előttinek újabb lassú ballada érkezett – szó se róla, a Lighter Than a Feather is egy szép dal, egy szép, lírai gitárszólóval, de a korong második felébe két lassú balladát is betenni majdnem egymás után az szerintem nem volt jó döntés. Mert ez már kissé megtörte a lendületet – és hiába az ugyancsak zseniális utolsó szám, a Wheel of the Rising Sun, ez valamennyire rányomja a bélyegét az egész lemezre.
Magával a produkcióval semmi probléma: remek hangszeresi játék, zseniális énekes, nagyon jó hangzás és a koncepcióhoz újfent illő körítés, ami most is Havancsák Gyula ötlet/grafikusmágus munkáját dicséri. Kiadóváltás is történt: ez a lemez már a Reaper Entertainment kiadónál jelent meg a Rockshots Records helyett. Nem tudom, hogy tervez-e a banda még egy harmadik lemezt is e történet köré építeni, hogy trilógiává fejlődjön a történet – nekem nem lenne ellenemre, de szerintem nem kell erőltetni a sok balladát, bőven elég egy is egy lemezre, ha már mindenképp szeretnének. Egy itthoni koncerten viszont szívesen megnézném őket, de tudom, hogy erre vajmi kevés az esély.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
