Úgy gondolom, hogy időnként érdemes megemlékezni olyan korongokról is, melyek a metal műfajoktól meglehetősen távol állnak, de a rockzene szélesebb spektrumára nyitott olvasóinknak esetleg okozhatnak kellemes meglepetést. A budapesti Middlemist Red számomra ilyen felfedezés volt 2016-ban. Ripple Soul lemezük a hosszabb autóutakon hónapokon keresztül hűséges társamul szegődött, és a szokásukkal ellentétben még a családtagok sem reklamáltak a háttérben miatta. Nos, a Ripple Soul a négyes második lemeze volt, melynek hatására felgöngyölítettem a csapat teljes életművét. A debütáló Supersonic Overdrive sem tűnt gyengébb eresztésnek, sőt a legkorábbi EP-nek is megvoltak a maga pozitívumai. A zenekar azonban a második lemez után eltűnt a szemem elől. A The Other Side of Nowhere végül december közepén debütált a megszokott stream, illetve letöltő felületeken. Közben kihoztak ugyan egy-egy dalt, de hosszabb lélegzetű anyaguk négy éve nem volt. (Tudomásom szerint a The Other Side of Nowhere-ből nem készült fizikai formátum, kizárólag digitálisan érhető el.)
Egy dologgal még adós vagyok a zenekar kapcsán, ez pedig a műfaji kategorizálás. Rock! Kb. ennyi, ami objektíve elmondható a csapatról. A kiegészítő jelzőket pedig lehet halmozni, úgy, mint pszichedelikus, indie, new-wave, alternatív, elektronikus, post-punk hatású, stb. Kétségtelen, hogy a fentiek közül a kilenc dalon végigmenve mindegyikből találhatunk több-kevesebb árnyalatnyit, de ezeken kívül popos, darkos hatások is felütik a fejüket, valamint akad még progresszív rock, sőt country is.
Úgy gondolom, hogy felesleges egyesével darabjaira szedni a dalokat, de jónéhány szerzeményt kiemelek, hogy érzékeltessem a Middlemist Red eklektikus mivoltát. A nyitó Seminary Fall-ról kapásból a Joy Division, illetve a nyomukban feltűnt post-punk csapatok ugrottak be, leginkább az énekhang révén jön ez a párhuzam, a zene jóval szerteágazóbb, akad itt shoegaze-es elszállás a Ride és a Slowdive szellemében, de vannak karcos gitárok, amik valahogy úgy szólnak, ahogy Jimmy Page hangszere dörrent meg 1971-ben. Akár azt is elhinném a srácoknak, ha a Grip of the Sun közreműködőjeként Dave Gahant is feltüntették volna, a zene ezúttal inkább brit pop, bár ha Depeche Mode, a gitárhangzás meg olyasmi, mint a Personal Jesus dalban volt annak idején. A Don’t Let The Sunlight Catch You… sejtelmes dallamaiban megbújik a’ 70-es évek elejének Pink Floyd-ja, de van benne valami country-s játékosság is, meg ezer más, olyan zenék is beszüremkednek, amik alapból kívül esnek a profilomon, jelen formájukban mégis működnek.
A Blue Moon a Kraftwerk-szerű bevezetője után elmegy egy olyan irányba, mintha a The Killers nem a rádiók kegyeit keresné, hanem elszállt rockot játszana. Az It’s Only You-ban előkerül a fúvos hangszer, mely olyan dallamot játszik, amilyet a Pink Floyd „Wish You Were Here” lemezén Dick Parrytől hallottam, amúgy maga a dal egy egyenesebb vonalvezetésű szerzemény. De itt a rövid Get Back is, ami egy modern pop-rock sláger is lehetne, ha valamelyik kortárs brit zenekar rakja a lemezére. A Bloodshot Eyes és az utolsó két dal is hasonlóan szerteágazóak, akusztikus gitárokkal, többszólamú vokálokkal, meg sok egyébbel fűszerezve.
Az év végi dömpingben, a számvetések idején remélem, hogy nem fog elsikkadni a The Other Side of Nowhere! A lemez megérdemli az odafigyelést; aki nem skatulyákban gondolkodik, hanem elhajlik a rockzene bármely irányába, egy újabb tehetséget fedezhet fel magának!
(Andris)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.