Ó, mond! Emlékszel még a 80’-as évek zenéire?! Nem, én itt pont nem a Korda Gyuri bácsis Repteresre gondoltam, de még csak nem is az Erdős Péter által felkarolt ó-Neoton-os hazai nyálesőre, hanem a nyugatról lassan csordogáló, rendszerellenes és deviáns muzsikára. (Nyugi, több is volt anno egyszerre, de szerencsére nem a mindent egyszerre elárasztó new age-re fogok most itt mutogatni páros kézzel.) A rendszerváltozásig ugyan még vissza kell számolni közel jó 6-7 évet, de már olyan thrash metal albumokat lehet rojtosra hallgatni a decken, mint a Metallica, az Anthrax, vagy akár Slayer klasszikusai. – Mit is mondhatnék?! Ugyan szép volt, jó volt, de már elmúlt. – S tessék, immár 2023-at írunk, a zsáner pedig nem hogy eltűnt volna a süllyesztőben, de köszöni kitűnő egészségi állapotnak örvend. (Mi is kívánunk neki még hosszú, termékeny évtizedeket innen a szerkesztőségből…)
Noha a szóban forgó zenekar személyében pont nem egy vegytiszta, ortodox alkotásról beszélünk, alapjaiban maradhatunk a stílust jellemző fő csapásvonalnál. Az már csak hab a tortán, hogy a teljes produkciót számos egymással mély szimbiózisban élő fel-felvillanó differens hatás befolyásolja. A jelen zenekar felfogásában mindenféle szabálytól mentes hatásmechanizmussal bír. Ugyanis a jellegzetes whammy bar-os, ős-thrashes hangzás teljesen jól megfér a black metalos „varjúkárogással”, valamint a gore-ra jellemző vér bugyogtatással. – Ez már így elsőre is érdekes, de legalábbis kettyós előjeleket ígér. Feltételezem, hogy a tavalyi gyártási évvel ellátott – ez nem feltételezi, hogy már fogyasztásra alkalmatlan – The Initation lemez a legjobb shreeding pillanatokkal fogja szőnyeg bombázni a hallgató hallójáratait, felidézve mindeközben a klasszikus amerikai és germán thrash (leginkább tautin) iskola jegyeit. (Magyarra lefordítva: Aki szereti a szélvész tempókat, az itt egy jó vecsernyét költhet el.)
Sajnos hosszas kutakodás után sem sikerült kiderítenem, hogy vajon milyen talajból táplálkozik a lemezt övező éjfekete hangulat, de nagy valószínűséggel ezért nem más, mint a zenekar frontembere Charles Lucia (AncestralBlood, Vesterian, ex-Aeternum, ex-Gravespawn, ex-Mysteriarch) a felelős. Már első pillantásra is megosztó személyiségnek tűnik, – és, ha csak nem ez volt a fő célja, a’la incognito – de hogy nem százas, arra biztos mérget mernék venni. Addig mindenesetre jó eséllyel érezhetjük magunkat biztonságban, amíg csak a zenében képes kiélni magát.
A zenekar bemutatkozó lemeze mindössze egy alig 29 percesnek csúfolt manifesztum, – mivel „jó” emberi számítás szerint az albumnyító, Merciless Attack demó verzióját már nem számítjuk. Ez a játékidő mindössze öt átlagos hosszúságú nótára elég, ami valljuk be, azért nem tűnik egy minden igényt kielégítő egész estés szórakozásnak. (Akkor nincs más hátra, marad az asszony…)
A Night Attack legénysége azonban ezt a rövidre szabott játékidőt olyan mértékű intenzitással tölti meg, hogy az lemez végén lecsendülő dallamok után szinte garantált, hogy még a szomszéd néni is rágyújt egy talpasra. Így, akinek finoman szólva is lételeme a cséphadarás, az egyszersmind ki lesz elégítve, oka nem lehet panaszra. Az, hogy egy lemezt úgy indítsanak manapság útjára, mint egy gőzgépet, mára már nem tűnik akkora csattanónak, s ez a Ripped to Shreds esetében sincs másként. Nagy valószínűséggel pont ez volt a cél, az egyszerű, mezei hallgató letaglózása, – mert alig 5 percbe ennyi mindent belezsúfolni, szinte képtelenség. Ez persze egyből nemkívánatos ingereket okoz az arra érzékenyek szervezetében. A csodálatosan részletezett dob – hozza a régi thrashes időket – feltételezhetően nem fog csalódást okozni egyetlen death, grind, hardcore de még punk rajongónak sem. (Nekem ugyan kissé sterilnek tűnik, de kétségtelen, hogy Jake Anantha elképesztően jól dobol – már, ami a stílusát illeti.) Ami pedig a gitárokat illeti, olyan nyers, fémes riffeket tartalmaz, ami leginkább a ’80-as, ’90-es évek fénykorát jellemzi.
Lucia mester hangja elsőre semmiféleképpen sem thrash-es, sőt, leginkább a black metalból ismert „olcsó-Tesco gazdaságos” varjú károgáshoz hasonlít, de minden kétséget kizáróan sem egyedi. Hosszú távon ront is az album összhatásán, erősen monoton hatást kölcsönöz a lemeznek. Viszont, a háttérvokált gore hangszínnel „felturbózni” egy működőképes gegnek bizonyult a banda részéről. Ha pedig ez még mindig nem volt elég, akkor az egész muzsikának van egy fura, elcseszett gót légköre. A Ride the Whirlwinds gitárjai ugyan villámgyorsak és technikásak, a tremoló pedig gondolkodás nélkül marcangolja szét elkárhozott lelkünket, de mindez fabatkát sem érne, ha nem lenne rátolva egy jól megírt szóló, ami többszöri újrahallgatás után is mindannyiszor, mint lidérc tűnik elő a háttérből. Ezek a megállapítások a Mercilless Attack nótánál is hasonlóképpen vélelmezhetőek, testvéri látleletei egymásnak.
A Radiation Death, akár az albumnyító tétel dalszerzési metódúsát követve bukkan fel a lemez hallgatása közben. A jellegzetes, de semmiféleképpen sem progresszívnek ható pogós dobolás kifejezetten tetszik. Ugyan nem változatos, de kétségtelen, hogy maga alá temeti a hallgatót, s hál istennek, ennek a nóta vége felé lévő tébolyult, nagy maszatolásnak köszönhetően dobja be a törülközőt Petya bá’-nál.Ha pedig végleg pálcát akarnék törni a nóták fölött, leginkább a A Beyond What Lies nótát lopnám haza, valószínűleg a bemutatkozó lemez legjobban összerámolt nótája, kevésbé sejlenek fel rajta időhúzó részek, ami valljuk be sosem igazán előnyős egy album kapcsán.
No, de mit is írjak így a végére konklúzióként? Nos, a zenekar bemutatkozása megtörtént, s aki imádja a különböző zsánereket magába olvasztó zenekarokat, az jól fog választani a Night Attack-el. Aki pedig végkép’ képes szembenézni akár hosszú távon is az unalomba fulladó tempóknak, a kisebb stúdiótechnikai hiányosságoknak és a hangzásnak köszönhetően – számomra ez csak az előadók amatőr hozzáállása az x.-dik project után, semmi több – de aki szereti az őszinte, zsigeri zenét, az bíz’ ne legyen rest, s ugorjon fejest Lucia mester projectjébe. A zenekar következő megnyilvánulása nagy valószínűleg vízválasztó lesz.
Gondolkodós, újrahallgatós, zsörtölődős és orrbavágós, mi más?
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Hú, a „különböző zsánereket magába olvasztó zenekar” tényleg találó jellemzés. Tényleg jó indítás, hogy minden a thrash-es alapokon nyugszik és hogy a károgás kissé monotnná teszi a végére az összképet, de, ahogy a róla szóló írás, úgy az ajánlott zene is érdekes. Kösz! (AZ a fazékhangzású dob sem semmi.)
Igazi acéltrvemix. 😀 – Nos, a dob külön megérne egy misét. 🙂