A pszihedelikus alter country cowboy Orville Peck anyaga meglehetősen kakukktojásnak fog számítani a Fémforgács eddigi albumajánlói között. De nem is azért választottam Show Pony kislemezét, mert valami feltűnési viszketegségben szenvednék, vagy mert valami merésszel akarnék elő állni. (Van itt, amúgy is elég merész albumajánló, amikről máshol nem igazán olvastok.) Inkább csak megfogtak ikonikus atmoszférájú balladáinak hangulatai, melyek egyfajta kellemes, lecsendesült pillanatokat adnak a napi rohanásba, és hoznak egy olyasmi életérzetett, amit igazán még sosem tapasztaltam meg. Na és persze, ahogy mondani szokták, vagy inkább szoktam: vénségére az ember, már nem a száguldást, a veszteséget keresi. Persze kellenek még a veszett és élvezetes pillanatok, a beőrülés, de a negyedik X felét elhagyva egyre inkább kiélvezem a nyugis hangokat, az elnyújtott semmis pillanatai, stb… De filozofálás helyet lássuk Orville Peck hat dalos EP-jét.
Az amúgy meglepő kinézetű, magát maszkos banditának beállító kanadai zenés hangjában és narratív, mesélős énekdallamaiban akár Elvis Presley és Jonny Cash reinkarnációja is lehetne, zenéjében pedig a ’60-as évek country-pop dallamit éleszti újjá. Nyitó Summertime dala, akár egy David Lynch film betétdala is lehetne. Könnyed hipnotikus dallamai szinte lágy szellőként lebbennek bele a füleinkben, hangjában pedig Elvis mézes dallamait csepegteti, csak úgy, mint a későbbiekben felcsendülő Drive Me, Crazy, vagy a Kids. De ne rohanjunk ennyire előre… Előbb még hallgassuk meg az akusztikus tábortűz hangulatú No Glory In The West dalát, ami jó adagnyi Jonny Cash feelinggel van felruházva. Ha nem tudnám, hogy ki énekel, komolyan azt mondanám, hogy akár egy az ő dala is lehetne.
A Lassú zongora alapokra fektetett Drive Me, Crazy, ahogy már mondtam egy Elvises érzést hoz, de rejt egy csöppnyi blues rockos Bruce Springsteen-ges erőt is, ami ha csak kozmásan is, de ott van a dalban. Csak úgy mint az őt követő spagetti westernes Kids ambient atmoszférájában, ami egyébként egy kellemes, a naplementébe ellovaglós dalocska. Ez után a kanadai country legendával Shania Twain-nel nyomja el Legends Never Die című duettét, ami a jó és a rossz poszt-modern párbeszédéként adnak vissza. Zárásként pedig az amerikai énekes-zeneszerző Bobbie Gentry 1970-ben írt, egy kisvárosi szexmunkás balladáját megéneklő Fancy dalát kapjuk könnyed, de kellően kemény hangokkal megírt slágeres, sajátos átirataként.
Nos, kanadai Zorronk minden esetre jól bánik a legendás hangokkal, légkörökkel. Egyébként Show Pony EP-je a tavaly megjelent Pony albumának egyenes története. Ha valaki nyargalna egyet azon is, csak bátran.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.