Os
Tehom

(Iron Bonehead Productions • 2022)

Crissz93

2022. október 3.

4

Pontszám

9

A magyar death metal egyik új üdvöskéjéről lesz szó ebben a recenzióban, és el se tudom mondani mekkora örömmel tölt el, hogy ezeket a sorokat leírhatom. Nagyon lassan, de biztosan helyet követelnek maguknak az itteni bandák az undergroundban, mégpedig a magasabb páholyokban. Tavaly a Rothadás debütáló albuma elvitte nálam a pálmát a hazai színtérről. Szerencsére nem voltam egyedül ezzel a véleménnyel, ugyanis egy jó nevű kiadót sikerült találniuk, ráadásul még csak az utuk elején járnak. Mindez igaz a Budapestről származó Os-ra is, annyi különbséggel, hogy ők már demot, EP-t és egy nagyszerű albumot tettek le a vérrel és kátránnyal beterített asztalra. A Stationes Viae Mortis az Iron Bonehead érdeklődését is felkeltette, így kaptak egy nagyszerű lehetőséget arra, hogy még nagyobb névre tegyenek szert. 2014-es alakulásuk óta szépen végigmászták a szamárlétrát, egészségesen fejlődött a banda és a karrierje. Most a világra szabadítják legújabb förmedvényüket, ami a Tehom névre hallgat.

A Bone Chapel Collective büszke tagja az Os, a tagok kilétét homály fedi és az az igazság, hogy én nagyon zabálom ezt a mentalitást. Teljesen mindegy kik vannak a hangszerek mögött, ők a zenéjükkel akarnak kommunikálni, a többi sekélyes felszínesség maradjon meg a képmutató szarzsákoknak. Zenéjüket is körbelengi ez a misztikus, nihilista megközelítés. Keretes szerkezetbe foglalták a Tehom-ot, ami a sötétség magasztalásával indít. A bevezetőt egyfajta beavatásnak is lehet tekinteni, kecskevérrel keresztelnek meg minden nyomorultat, akik megnyomják a lejátszás gombot. Csak ezután léphetnek át a romlottság birodalmába, ahol nem vár remény, se dicsőség, se fény. A sötétség az ő vezérük és megátalkodott küldetésükben senki se állíthatja meg őket.

A Gaze által betekintést nyerhetünk az Os zenei elképzelésébe. Kifejezetten sűrű és szaftos gitárok hangja veri fel a hamis biztonságérzetet adó csendet. Kifejezetten mély és brutális hangzást tudhatnak magukénak, amihez hozzájárul egy kifejezetten jól megszólaló dob. A jó alatt itt semmiféleképpen se sterilt értsünk, ugyanis úszik a mocsokban az egész, szinte érzem, hogy alig lehet mozdulni abban a hatalmas sártengerben, amit elénk terítettek. A vokál a másik nagy királyság, a pincétől a padlásig jár a hangja vokalista barátunknak. A démoni mélységektől a tébolyodottan rekedt kiáltásokig kapunk mindent, ami szem szájnak ingere. Monoton dörmögésről szó sincsen, ebben a torokban igazi perverz gonoszság lakozik. Az Autopsy-ra emlékeztető, hörgőből előjövő részek meg csak a férgekkel telli cseresznye a zöld penésszel borított habon. Egyedül a basszust érzem úgy, hogy egy kicsit néma maradt a gennyes okádás során. Ott van, de most is rá jutott a mostoha gyerek szerepe. A dalok szerkezete primitívnek mondható, azonban az előadásmód annyira sokrétű és olyan gusztustalan, hogy az egyszerűen szórakoztat. Az Os nem a zenészeknek és a matekzseniknek írja primitív death metal-ját, hanem az olyan előembereknek mint én.

A soron következő Submerge kiváló példa arra, hogy a primitív dalfelépítés nem egyenlő a lustasággal. Kifejezetten hosszú dalokban gondolkozik az Os, és véleményem szerint magasan az a legnagyobb erényük, hogy ezt egyáltalán nem érezni. A Submerge esetén egy több mint 10 perces dalról van szó, mégis jó, ha a felének éreztem a hosszát. Ez nagyrészt a tempóváltásoknak és az egyszerű, de nagyszerű témáknak köszönhető. A blast beatek és a duplázók ugyanúgy megkapják a maguk szerepét, mint a középtempós betonkeverés. A kifejezetten gusztustalan leállásokról nem is beszélve. Amit külön kiemelnék az megint a vokál lenne, ugyanis nagyon sokat hozzátesz az albumhoz a különböző hörgések és öklendezések kavalkádja. Tényleg úgy érzem, mintha egy épp a kriptájából lassan kiemelkedő élőhalott gurgulázna, miközben éhségét csak az élők agyával tudná csillapítani. Fontos ismét megjegyezni, hogy akik világmegváltásra vagy agytornára szomjaznak, azok kerüljék messzire a Tehom-ot. Ők egyedül a mi vérünkre szomjaznak.

Rájuk is megáll az az állítás, hogy azoknak készítik bűzlő szimfóniáikat, akik egyszerűen rajonganak ezért a zsánerért. Mégpedig olyan formában, ahogy az azt megalkotók annak idején kigondolták. Tisztátalanul, mocskosul, hullaszaggal beterítve otthonunkat. Előző albumukhoz képest érezhető fejlődésen mentek keresztül, ez elsősorban a dalszerzésen érződik. A hosszan elnyúló dalok ott is megvoltak, azonban a témák emlékezetesebbek lettek. Ilyen téren szerintem még van kakaó az Os-ban, szentül hiszem azt, hogy pár év múlva még ennél is sokkal több fasza riffel fognak letámadni minket. Még ki se jött az új korongjuk, de már most várom az újabb borzalmakat, amikkel elárasztják környezetünket. Külön ki kell emelnem az Inhale-ben a 6. perc utáni részt, ahol minden elhalkul, majd hirtelen egy démoni hang mondja a fülünkbe válogatott borzalmait. Nem kicsit ült széles vigyor szőrös pofámra.

Büszkék lehetnek az Os tagjai, olyan lemezzel mutatkoztak be nagynevű kiadójuknál, amely egyáltalán nem fog szégyent hozni a fejükre, sőt. Egy kifejezetten élvezetes lepratelepet engednek a világra november 4-én, és reméljük minél több rajongó fogja elkapni ezt a halálos kórt. A borító viszont lehetett volna egy picit pofásabb is. Ugyanaz a stílus mint az előző lemezé, de mégis jellegtelenebb lett. Az ezt megelőző korongnál pont a bitangul mocskos és karakteres festmény keltette fel az érdeklődésem. Ez persze nem a világ vége, de jó tudni, hogy először a szemünkkel hallgatjuk az albumot. Mind a mai napig a borító az első dolog, ami üzenetet ad nekünk egy bandáról. Nem lett ez rossz, de manapság annyi veszettül jó borító van, hogy így könnyen beleszürkülhet a mezőnybe. Még van potenciál a csapatban, pontszámomat nyugodtan vegyék bátorításként. A nyers, keserű hangzásért külön jár a hatalmas pacsi, ebből egy fikarcnyit se engedjenek. A patika hangzású fősodorbeli lemezek tengerében úgy érzem, egyre nagyobb szükség van az ilyen bandákra és végtelenül örülök, hogy ők és pár hasonszőrű társuk öregbíti hazánk hírnevét a föld alatt.