Amikor tavaly októberben a harmincötödik évforduló alkalmából írtam egy megemlékezést az első Lord lemezről, nem gondoltam, hogy ezzel egy sorozatot indítok útjára. Azzal a cikkel csak annyi volt a célom, hogy felhívjam a figyelmet egy gyerekkori kedvencemre, aztán az eltelt hónapok alatt egyre több rég(ebb)i hazai lemez is terítékre került. Legnagyobb örömömre a kollégák is beszálltak a játékba és a fiókok mélyéről rendszeresen előbukkant egy-egy elfeledett, vagy az idők folyamán klasszikus státuszt elért magyar kiadvány. Olyannyira sorozattá vált a dolog, hogy ha kedd és 19 óra, akkor borítékolhatóan érkezik egy újabb megemlékezés. Koncepciót nem érdemes keresni az ajánlott albumok között, sem a megjelenés időpontja, sem a formátum, sem pedig a stílus tekintetében. Az esetek többségében azonban húsz-harminc éves és magyar nyelvű nagylemezek kerültek a rovatba.
Eheti kiszemeltem ezzel szemben egy fiatal versenyző, a fővárosi Ozone Mama 2015-ös lemeze, a Fonogram díjas Sonic Glory. A budapesti négyes két kiadvány, egy nagylemez és egy EP után jelentette meg második nagylemezét. Pár szó erejéig az előzményekről; a zenekart Gábor András gitáros és Székely Marci énekes hívták életre, első nagylemezük, a 2012-es évjáratú The Starship Has Landed azonnal felhelyezte őket a hazai rockzene térképére, a koronggal az év felfedezettjeiként be is zsebelték az első Fonogram díjukat. A következő megjelenésük egy doboscsere és egy basszusgitáros-váltás után a 2013-as Freedom EP volt, melyet követően ismét ritmusszekciót váltottak. A 2015 októberében megjelent Sonic Glory albumon már Dobos Gergely basszusgitáros, illetve Gulyás Máté dobos voltak Marci és Andris társai.
A Sonic Glory korongon a közreműködő zenészeken kívül semmi magyar(os) jelleg sincs. A lemezen hallható muzsika olyan távol áll a hazai könnyűzenétől, hogy igazán hasonlítani sem tudom semelyik itthon gyökeret vert színtérhez. Az Ozone Mama zenéje a ’60-as ’70-es évek rockjából táplálkozik, abból az időszakból, amikor az egész stílus a legkreatívabb időszakát élte. A tíz dalt tartalmazó, szűk háromnegyed órányi lemez egy időutazás ebbe a korszakba, nevezhetem akár vintage rocknak is, de talán a legegyszerűbb, ha csak simán rock n’ roll-ként tekintünk rá. Ha az egykori The Bedlam basszusgitáros, Mester Csaba által elkövetett borító egy LP-ről köszönne vissza egy antikvárium pincehelyiségének lemezes részlegén, simán elhinném, hogy egy öt-hat évtizedes anyaggal találtam szembe magam. A kép és a zenekari logo a maguk egyszerűségében tökéletesen ragadják meg ennek a korszaknak a miliőjét. A Starship… pszichedelikusabb jellegű frontjához képest tehát változott a borító képi világa, illetve a zenekari logo is egyszerűsödött. Maga a muzsika tehát nagy kanállal merít a ’60-as évek közepének, második felének és a ’70-es évek elejének brit és tengerentúli rockzenéjéből. A Sonic Glory-n jelen van a korai Led Zeppelin karcossága, a Cream kísérletező kedve, a Rolling Stones slágeressége, illetve a Mountain keménysége is. Andrisék kapcsán emlegethetnék egy halom további zenekart ebből az időszakból, de felesleges okoskodni, ugyanis konkrét témák, fordulatok nem köszönnek vissza, csupán a hangulat, illetve a hozzáállás hozható párhuzamba a rock nagy öregjeivel. A ’90-es évek elején a The Black Crowes és társaik révén a műfaj a reneszánszát élte, ez a zenei világ is érezhető hatást gyakorolt a csapatra, ahogy a grunge is beszivárgott a banda muzsikájába.
A cikk írása előtt azon gondolkodtam, hogy melyik dalokat ajánljam majd ismerkedés gyanánt. Egy idő után viszont rájöttem, hogy ezzel bajban leszek, mivel nem tudok kiemelni egyes nótákat, a Sonic Glory ugyanis számomra olyan lemez, amit egyben érdemes meghallgatni. A korongnak van egy hangulati íve, utaztatja a hallgatót, ezt pedig nem érdemes mondvacsinált lejátszási listákkal megtörni. Jöhetek azzal, hogy mekkora sláger például a nyitó Good Times Roll és a női énekkel színesített Lovelight, vagy azzal, hogy Andris milyen remek blues-os szólókat ereszt el az utóbbiban, illetve a folk rockos Siren’s Call dalban. Írhatom azt is, hogy Marci milyen jókat énekel a Backdoor Man-ben, vagy a Gypsy Girl-ben, illetve a ritmusszekció milyen magabiztosan alapoz akár Hard Times-ban, akár a lüktető Man On The Run-ban. De az igazság az, hogy szinte az összes dal kellően slágeres, Andris szólói minden esetben ülnek, Marci végig feelingesen hozza az éneket, Gergő és Máté pedig az egész lemezen remek alapokat adnak nekik. Szóval, ha rám hallgatsz, egyben hallgatod végig a korongot!
Az Ozone Mama következő lemeze, a Cosmos Calling három éve az amerikai Ripple Music színeiben jelent meg, azóta Marci távozott a mikrofon mögül, illetve a csapat kvintetté bővült. Lassan esedékes negyedik lemezt várjuk, érdemes felidézni, hol is tartottak egy bő fél évtizeddel ezelőtt, az időutazáshoz a szerzői kiadásban megjelent Sonic Glory CD még beszerezhető a zenekartól, illetve a teljes diszkográfia elérhető a bandcamp-en!
(Andris)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.