A tavalyi évben új albummal visszatérő és a Barba Negrában koncertet adó ausztrál elektronikus metal együttesről többször ejtettem szót itt a magazinban. Idén a sokadik koncertjüket adták hazánkban, mégpedig most a Zamárdiban az évente megrendezett Strand Fesztiválon. Így a bejelentéskor nem volt kérdéses számomra, hogy újra megnézzem őket, még ha most jóval messzebbre is kell utaznom érte, egy olyan fesztiválra aminek nem én vagyok a célközönsége a zenei felhozatalból adódóan. Így meg kell jegyeznem, hogy a fesztivál legkeményebb fellépője a Pendulum volt.

Nagy várakozással és izgalommal ültem autóba szombat délután, hogy meginduljak Zamárdiba, 200km-t levezessek és fesztiválozzak egyet. Odaérve nem nagyon néztem szét a többi színpadnál, hanem egyből a a One nagyszínpadhoz mentem, ahol a Pendulum is játszott. Amikor odaértem, akkor a színpad első fellépője, egy ifjú pop énekes Mehringer szólt már. Kellemes meglepetés ért, hiszen előtte nem hallottam tőle semmit és elsőre egész jó volt, mert a zenéje elég rockos hangzású élő hangszerekkel, közte torzított gitárral, szólókkal. E koncert után sikerült az első sorban elfoglalni a helyemet, majd végigvártam a cigány folkot játszó Parno Graszt fellépését. Ez elég vegyes zenei kínálat volt így a színpadon, főleg, hogy őt a rapper Pogány Induló követte. Az előző két fellépőt élvező tömeg teljesen eltűnt, és a nézőtéren szinte mindenki kicserélődött, kivéve a kemény magot, akik az elejétől fogva a Pendulumra vártak. Szellősebb volt az előzőeknél és nem volt tömegnyomor, heringparty, mint tavaly a Negraban, de ennek ellenére nagyon sokan voltunk.

23:00-kor végre elindult a koncert introja, ami jól mutatta a banda humorát, hiszen gyerekeknek szóló műsornak látszott, bábokat láttunk beszélni, akik elmondták, hogy üdvözölnek minket a Noise Gardenben, és mit kell tennünk, ha dobot meg basszust hallunk, és persze hagyjuk, hogy a szemeink mögött egy portál kerüljön megnyitásra. Így indult a Propane Nightmares a már megszokott, westernes rézfúvós bevezető helyett. Az együttes berobbant a színpadra és ekkor a közönség megőrült, látszott, hogy ezek bizony tudják, hogy kell hangulatot teremteni és már az elején bevonni az embereket a buliba. Ahogy ez a klasszikus véget ért, utána már jött is az új albumon megjelent Napalm, ahol Rob Swire egyáltalán nem énekelt, hanem csak a háttérsávról ment a számban közreműködő Joey Vance & Brae rapje. Személy szerint ezt a dalt élőben első hallásra sem kedveltem, valahogy élő énekek nélkül nem való ez koncertre, inkább egy kibírni való átvezetőnek érződött a sok ismétlődéssel.

A dal után jött egy segéd és elvette Rob gitár alakú MIDI-kontrollerét és kezdődött a macskanyávogós Save The Cat. Ez viszont hatalmasat ütött élőben, ahogy a frontember körbe mászkált és a többiek is zúztak, mint a basszista Gareth, aki többször is kijött oldalra a koncert alatt tartani a kapcsolatot a közönséggel. Újabb, szintén sávokról éneklős dal, a Cannibal jött, amiben a Wargasm tagjainak szövege ment gépről, de itt Rob ordításai is hozzá tudtak adni a koncerthez.

Megkaptuk a 2021-es slágeres Come Alive-ot, ami jó dallamos, együtt éneklős, én nagyon örültem, hogy újra hallhattam élőben, mert olyan kellemes, dallamos a refrénje, de a végére azért bekeményítettek a srácok, hogy egy jó aprítós metalcore breakdownt betettek a végére, amire circle piteket kértek a közönségtől, én első sorból nem láttam, hogy végül tényleg megvolt-e a circle pit. Nem lehettünk nyugodtak egy pillanatra sem, hiszen egy setlistbe szögelt klasszikus jött, a Blood Sugar és a Voodoo People (Prodigy dal remixe) egyvelege, aminél érdekesség volt, hogy a színpadon hátul, KJ Sawka dobos mellett nem volt Rob számára felállítva két MIDI-billentyűzet, amiket ezek dallamainak eljátszására használta, helyette a Z-tar kontrollerén nyomkoda ezek részeit. (Habár eddig sem értettem, hogy erre a célra minek voltak neki mindig felállítva külön billentyűzetek…).

Megint együtt éneklés a dallamos refrénekre a Colourfast és a Nothing For Free dalokkal, amik újra jó kontrasztot adtak a zúzás után. A rockosabb dalok után kis stílusváltás jött, hiszen visszatértünk az Immersion albumhoz, amiről az egybefonódó két electro house tételt kaptunk, és együtt lazultunk és who-ho-ho-ho-hoztunk a The Island első részére, illetve egy rövid remixet hallottunk a második részéből, ami alatt csak KJ Sawka dobos maradt a színpadon ütni a ritmust. A dalok előtt Rob viccesen megkérdezte a gitárost: „A koncert után ússzunk egyet a kiabszott Balaton tóban, mit szólsz hozzá Perry?” Ezzel is érződött számomra, hogy feloldódtak teljesen a koncerten és látták, hogy ugyanahhoz a befogadó közönséghez tértek vissza, mint sok évvel ezelőtt is.

Három dal következett még az Inertia lemezről, elsőnek az egyik legsötétebb, a Silent Spinner, amit újra a Noise Garden bábok követtek, ezúttal teljesen agymosva, black metalos kinézettel és olyan szöveggel, hogy milyen jó, hogy már nincsenek apró kis gondolataink, nincs csodálkozás, csak az engedelmesség. Jött is a Halo, amiben Matt Tuck (Bullet For My Valentine) gépről játszott énekével duettezett Rob. Igazi headbangelős, aprítós metalcore dal volt, jó dallamos refrénnel, rendesen gyomorba rúgott ott az első sorban. Végre pedig erről az albumról a nagy kedvencemet, az Archangelt játszották. Éles szintikkel indult és itt is a dallamos ének dominált, a végére kis durvulással. Érezni lehetett itt, hogy a banda nagyon átszellemült a közönséggel és jól érezték magukat.

A ráadás előtt két slágert játszottak az Immersion albumról: a Witchcraft és a Watercolour. Ezek után a banda úgy elköszönt, mintha tényleg vége lenne a shownak, KJ még egy dobverőt is bedobott a kezeiben lévő kettő közül, Peredur és Gareth is bedobtak egy-egy pengetőt. Sokan mozgolódni kezdtek és tényleg azt hitték, hogy vége a koncertnek, de persze nem így volt, mert valami még hiányzott: debütáló album nagy slágere, a Tarantula. A közönség (köztük én is) természetesen itt is a 2008-as BME kupára készített átdolgozás, a Terézanya csapjad szövegét énekelték rá. Maradandó nyomott hagyott ez a mém a hazai Pendulum fanok emlékezetében, hiszen ahogy múltkor, itt is előkerült.

Másodjára láttam őket és még mindig lenyűgöztek, sőt ez a koncert még jobban tetszett, annak ellenére, hogy a setlist sajnos rövid volt, csak 70 percet játszottak, nagyon hiányoltam róla a Crusht, szerintem még elfért volna a műsorban. Most sokkal jobb helyen voltak, mint a csepeli sátor, hiszen nem volt nyomor, koromsötét színpad és több vizualizációt használtak a kivetítőn. A hangzás elől is jó volt, minden tisztán szólt annak ellenére, hogy a szub basszus majdnem szétszedett minket. Emellett látni lehetett, hogy tényleg élőben megy, hiszen Rob félreütött pár szintihangot a koncert során. Nagyon jól kommunikáltak a közönséggel, ebben Gareth volt a nagymester, aki – ahogy említettem a beszámoló elején is – többször is közel jött hozzánk, hogy csápoljunk együtt. Emellett a pólója vállán a tépőzáras felvarróknál – ahogy reméltem – a magyar zászlót tette fel és másnap posztolt is egy Instagram sztorit, hogy mennyire örült a vendégszeretetünknek. Mi is nekik. Várom a következő koncertjüket.

Videók: Lawrence Live Vids