Elkap engem sokszor az az érzés, hogy ennek az egésznek nincsen semmi értelme. Ennek a színdarabnak, amit mi naponta előadunk az utcákon, munkahelyeken, stb. Nincsen se vége, se eleje. Megszeretném érteni, de nem tudom. Vannak olyan időszakok, amikor elgondolkodok azon, hogy a mindennap újrainduló mókuskerék, ami egyre inkább csak gyorsul mi cél felé visz minket. Van-e egyáltalán cél? És ha van, akkor mi az? Mi az, ami annyira fontos, hogy felkeljünk ideiglenes hibernációnkból és azt tegyük, amit mások szeretnének, hogy tegyünk? Mindazok, akik értékesek számunkra, minden, amit magunkénak szeretünk tudni, azok nem lehetnek velünk örökké. Nem is lesznek. Ez a bolygó se lesz. Semmi sem lesz. Ez a kettős tagadás remekül reprezentálja azt a nihilizmust, amit a Perseveres képvisel. A harsh noise wall ennek az életfelfogásnak a megtestesülése. A noise, mint olyan még igényli az életet. Van benne pulzálás, lüktetés. Van benne olyan vágy, hogy formálni szeretné a környezetét olyanra, amilyet ő jónak lát. Még mindig van perspektíva, még mindig van erő. A harsh noise wall csupán a végső konklúziót tárja elénk. A totalitásnak, megváltoztathatatlanságnak, az űrt alkotó fekete anyagnak a kakofóniában fogant kisülése ez a zajos függöny, ami lefolyik az arcunkról. Semminek sem volt értelme, létezünk csupán egyetlen másodperc mutatónyira van a beteljesüléstől. Az utolsó kattanásnál mindenki eggyé válhat az ürességgel. A Flooding The Void ennek a himnusza. Az ürességnek.
Maga a stílus nem mai találmány. Amióta a statika velünk van, azóta létezik és ennek a végtelen energiának a megzabolázása juttatott el minket arra a pontra, amit szonikusan elénk tár a Perseveres. Alkotója ismeretlen, származási országa szintúgy. Ilyen jelentéktelen információkkal nem fáraszt minket a Perseveres. Nincsenek tévképzetek, sem felesleges kliséhalmazok. Nem fog semmit sem ígérni számunkra. Nincs semmilyen zenei forradalom, sem intrikák, se szórakoztatás. Az önajnározás meg aztán pláne idegen ettől a színtértől.
Egy végtelen, viszonylag mély rezdülésekből, részecskékből álló statikusság ez, amiben mindenki rálelhet önmagára. Ez az a lemez, ami egyedül hagy minket. Ha akarjuk gondolatokat ébreszthet bennünk, elkísérhet minket olyan múltbéli eseményekhez, amik kedvesek voltak számunkra, eszünkbe juttathat olyan szituációkat, amik a tudatalattinkban megmaradt és valamiért jelentősége van számunkra. Szembesíthet minket saját magunkkal és mindazokkal, akik valaha is számítottak eddigi életünk során. A nihilizmusban fogant ez a monolit, de formálni, már mi formálhatjuk arra, amire csak szeretnénk. Egy éjsötét szoba és a lényünk. Ennyi kell ehhez az egyszemélyes szertartáshoz, amelynek mi lehetünk a ceremóniamesterei. A végén megtisztulhatunk, de akár az áldozatai is lehetünk ennek a rituálénak.
A sötét, depresszív gondolatok könnyen előtérbe kerülhetnek. Olyan sérelmeket, keserűséget, gyötrelmeket, traumákat idézhet meg, amikre a legkevésbé se szeretnénk emlékezni. A Flooding The Void nem fog minket megérteni, sem vigasztalni, még kevésbé sem lelket önteni belénk. Ő csak létezik. Egy órán keresztül. Ez a létének az értelme. Az értelmetlenség. Egy hatalmas paradoxon az egész lénye. Elénk tartja a tükröt és nem fogja a mi szájunk ízére retusálni a képet, amit benne fogunk látni. A nyers valóságot kell megemésztenünk.
Nincsenek érzelmei. Sem pozitív, sem negatív. Nincs tudata. Nincs mestere. Nincs szolgája. Nincsenek céljai. Nincsenek álmai. Nincsenek motivációi. Nincsenek céljai. Nincsenek vágyai. Nincsenek gyengeségei. Nincsenek erősségei. Nincsenek barátai. Nincsenek ellenségei. Nincsenek szerettei. Csak létezik. Sztoikus mozdulatlansággal. Egy torzító pedálokból alkotott fal, ami aszerint is működik. Rideg, kemény, érdes és nem fog a kedvünkért párnává változni. Hagyjuk, hogy beterítsenek a statikák, akárcsak egy gyászlepel és adjuk át magunkat az értelmetlenségnek, ahol nem számít ki vagy, honnan jöttél és hova tartasz. Ebben a dimenzióban senkinek sincs neve, száma, de még csak karakterisztikája, habitusa, jelleme sem. Mindenki csak létezik. Mindenki üres. Mindenki értéktelen. És ezen nem is tud változtatni. Mert nem is tud. Mert nem is akar. Mert nincs akarata. A semmiből keletkezett és a semmibe fog elveszni. Ez egy portál. Ez egy szupermasszív fekete lyuk hanghordozóba csomagolva.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Hú, a recenzió sokezerszer jobb, mint a „zene”. Ami ugye nem is zene a szó szoros értelmében, de ez inkább idegesítőre sikerült. Semmiből a semmibe visz kb., ebben minimális invenció van, nem érzem az egésznek az ívét. Ebben a műfajban is lehet változatosabban alkotni, na, itt ez nagyon nem sikerült. Szerintem. Illetve ha idegesítésre, vagy kínzásra szánták, akkor ok:)