A Rockmaraton intézményét kár méltatni. Évről évre minőségi szórakozást jelent a hazai rocker közönségnek. Hogy a szervezést és a felhozatalt tekintve nem lehet mindenki kedvére tenni az nem különösebben igényel különösebb agymunkát, viszont nagyobb beleérző képességre van szükség, hogy a szervezéssel járó feladatok terheit átérezzük. 

Az idei felhozatalt tekintve nem lehet panasz azt gondolom.

Bevallom eddig nekem a Rockmaraton kimaradt. Már jó ideje nem fesztiválozok, legutóbb például 2021-ben jutottam le a Szalki-szigetre, amikor a Metal Factory egyik napjára Szénégető Ricsi barátunk meghívására az off programban kaptam lehetőséget egy kerekasztal beszélgetésben részt venni.

Idén viszont úgy alakult, hogy elvesztettem a Rockmaraton szüzességem. 🙂 (Nem egyedül voltam ezzel így.)

A nap kiválasztásánál a Dying Wish jubileumi műsora volt fő szempont. Persze a fesztivál második napja egyéb csemegéket is tartogatott, ami miatt a csütörtöki nap volt ideális. Így aztán a DW szerdai lemondása kicsit kellemetlenül érintett, de összességében az ő fellépésük nélkül is kifejezetten elégedetten távoztam. (Sanyi)

2025. július 3. – CSÜTÖRTÖK
(paff, Sanyi)

Bár a Rockmaraton Magyarország egyik legrégebbi fesztiválja (1991-től kezdve kerül megrendezésre), én Dunaújvárosban vettem részt rajta először, még 2015-ben. Bár, ha azt nézzük, mióta a Szalki-szigeten van az esemény, minden évben eljutottam legalább egy napra. Szóval akár gyakorlott dunaújvárosi Rockmaraton látogatónak is nevezhetem magam. 

Tavaly nagy elánnal tért vissza 5 év után hazánk legnagyobb kemény zenei fesztiválja, a Rockmaraton. Mivel sajnos nem tudtam részt venni a 30 éves jubileumon, könnyes szemmel tekintettem a rendkívül erős felhozatalra. Nem gondoltam, hogy lehet űberelni a dolgot, viszont a 2025-ös szervezésnek mégis sikerült (Running Wild, King Diamond…micsoda nevek). 

Az idei eseményen két napot céloztam meg a részvételre. Sikerült is ellátogatni a fesztiválra a csütörtöki és a szombati napon. (paff)

Munka után úgy 14:30 magasságában landoltunk, sima becsekkolás, sátorállítás után már indultunk is terepszemlére. Lecsekkoltuk a merch kínálatot, aztán felfedeztük a színpadokat. A hőség ellenére is becsülettel küzdöttek a színpadon és a nézőtéren is. Persze a társaság java érthető okokból inkább vagy az árnyékot vagy a pancsolást választotta. 

A fentiek miatt a Ric$Cast Live kimaradt, pedig pont a Rockstar-os “főnököm” is a pódiumon volt és hát ez a téma állt volna a legközelebb hozzám. Meg a Phrenia műsorát sem láttuk.

Elsőnek a H-Music színpadon küzdő folk hazai folk metalos Roses Of Thieves műsorába néztünk bele. A stílussal igazán sosem sikerült megbarátkoznom, szóval nem én vagyok a célközönség,de ennek ellenére megérdemlik a dicséretet. Mozogtak, láthatóan jól érezték magukat, a közönség ugyan a körülmények miatt nem volt túl nagy, de ez nem szegte kedvüket. A dalaik a műfaji sztenderneknek bőven megfelelt, a lendület is megvan bennük, egy kicsit egységesebb színpadi kép sokat dobna ezen.

A Dying Wish sajnálatos elmaradása miatt a Magma Rise ugrott be. Róluk ugyanazt tudnám írni, amit a Wall Of Sleep lemezbemutató kapcsán már megtettem. Most a hőség és a vakító napsütés sem kedvezett a doom zenéjüknek, én legalábbis még kevésbé tudtam élvezni, bár ez nyilván nem a csapat hibája. Ők aztán mindent megtettek és sokan élvezték is a műsort. Mi az árnyékból figyeltük mikozben a fotós kollégákkal beszélgettünk.

Bár a Borsodi nagyszínpadon 16:00-tól a Children of Bodom-ból ismert billentyűs bandája, a Warmen lépett fel, nem volt kérdés egy pillanatig sem, hogy mi Acélosékat választjuk. A Don Gatto fellépések mindig élményszámba mennek. Sokan gondolták így, mert szép számú közönség gyűlt össze. Nehéz olyat írni, amit egy Don Gatto koncert kapcsán még nem írtak le. Az biztos, hogy számomra a csütörtöki nap egyik dobogós koncertje volt.

Azzal, hogy Balázsunk konferálásai felérnek egy-egy stand up műsorral és folyamatosan széles vigyorra késztetnek nem mondok újdonságot, ahogy az sem meglepő, hogy Nyúllal legalább annyi időt töltenek a levegőben, mint a földön. Zoli még közönségszörfölt is, meg ott nyomta közöttünk. Volt circle pit, meg minden, amit egy jó HC és Don Gatto koncerten vár az ember. 

A zúzás után a jól megérdemelt italunk után néztünk, miközben kifújtuk magunkat. A kiszolgálásra és az árakra egyébként nem nagyon lehet panasz szerintem. Volt elég választék, a személyzet kedves volt. Én a várakozással sem voltam elégedetlen. Közben néhány dal erejéig belenéztünk a veterán Moby Dick műsorába is. Jó sokan voltak kíváncsiak Smiciékre, ami ekkora életmű és kultikus státusz mellett nem is csoda. Minket viszont szólított a Wall Of Sleep.

A zenekar a The Kingdom albummal és a Barba Negrás lemezbemutatóval engem megvett. Így mindenképpen repetázni kellett. Ahogy a legutóbb, úgy most is a teljes életműből szemezgettek. Bár itt egy rövidebb fesztiválprogramot kaptunk, de a lemezt és ezt a koncertet is záró The Plague most is tarolt nálam. A csapat teljesen együtt van, ez most is bebizonyosodott. (Sanyi)

Csütörtökön a feleségem és a két kisfiam (4 és 6 évesek) velem tartott, így a délután első felében nem a koncertek kerültek előtérbe. Gyönyörű idő volt végig, így egy kis fürdőzéssel nyitottunk a szabad strandon, majd meglátogattuk a fagyis standot. Már itt szeretném megjegyezni, hogy az árak minden tekintetben a realitás talaján maradtak, sőt mondhatni kedvezőek voltak. Példának okáért egy gombóc fagyi annyiba került, mint bárhol máshol Budapesten. Aztán a család haza indult, én pedig belevetettem magam a zenei élményekbe.

A koncerteket számomra a supergroup Cemetery Skyline nyitotta. Amikor napvilágot látott, kik is alkotják a csapatot, már akkor tűkön ülve vártam a teljes lemezt. Mikael Stanne (Dark Tranquility), Markus Vanhala (Insomnium, Omnium Gatherum), Santeri Kallio (Amorphis), Victor Brandt (Dimmu Borgir) és Vesa Ranta (Sentenced). Azt hiszem ezekhez a nevekhez nincs mit hozzátenni. A csapat bemutatkozó albuma pedig még az amúgy is magas elvárásaimat is túlszárnyalta. Élőben sem kellett csalódnom. Szuper koncert volt! Mikael Stanne mindig 100%-ot hoz, legyen szó bármely csapatáról, de a többiek is kitettek magukért. (Peti)

A Cemetery Skyline valahogy eddig a radar alatt repült nálam. Valaki posztolt róluk, és az tetszett. A műsoruk szintén, bár egy intimebb klubban vagy legalábbis későbbi időpontban, sötétben valószínűleg jobban hatott volna ez a negédes dallamokkal teli, kicsit a kilencvenes évek dark/gót metalját, meg a HIM-féle feelinget is magában rejtő zene. A tagság – ahogy Peti is írta – magáért beszélt. A közönség is vette az adást.

Rudán Joe-t sosem láttam még önállóan, most itt volt az alkalom. Igazából a vele készült Pokolgép lemezeket meg a saját anyagait se hallgattam, viszont a Kalapács 60 Erkel Színházas előadásán nagyot teljesített, szóval kíváncsi voltam rá. 

Le a kalappal, láthatóan még mindig élvezi, hogy színpadon lehet és így van ezzel a közönsége is. A zenekarának tagjain viszont ezt már kevésbé éreztem. A billentyűs/gitáros srácon kívül egy mosolyt sem láttam átsuhanni az arcokon. Végtelenül statikus előadásuk láttán nekem úgy tűnt, hogy a többieknek nem élnek-halnak a koncertezésért, ami kár, mert amúgy még a számomra ismeretlen saját dalok is élvezhetőek voltak. Amikor pedig Kalapács Józsi is színpadra lépett, az szintlépés volt. Természetesen jöttek az ős-Pokolgép dalok, amikkel egyértelműen nehéz lenne hibázni két ekkora torokkal. (Sanyi)

A sztereotip glam metal életstílust megelevenítő Steel Panther koncertjére elég sokan összegyűltek. Meg is lepődtem, hogy ekkora az érdeklődés a zenekar iránt, bár élőben kimondottan erősnek mondják a csapatot. Igazából ha a rengeteg beszédet nem számolom, egy igen hangulatos, a koncepciónak teljesen eleget tevő koncert volt. Nálam viszont nem fér bele egy set esetében sem, hogy a koncert fele közjáték. Bírom én a viccet, de egy koncerten csak kellene zenélni is. (Peti)

A Dragonforce-t anno az Inhuman Rampage lemezzel ismertem meg, aminél jobbat azóta sem csináltak. Ennek ellenére kiváncsi voltam rájuk élőben. Azt kell, hogy mondjam, hogy a koncert minden egyes pillanatát élveztem. A 80-as évekbeli színpadkép, a sárkányok és az újkori bombasztmetal nóták is működtek. Remek hangulatú koncert volt, ahol láthatóan mind a közönség, mind pedig a zenekar nagyon jól érezte magát. (Peti)

A Dragonforce számomra a Fekete ló volt a fesztivál aznapi felhozatalából. A nevük természetesen ismerős volt, azt is vágtam, hogy Nintendo-metalnak nevezik a stílusukat, bár elképzelésem sem volt, mi fán terem az, sőt még talán az is megvolt, hogy Herman Li mekkora gitáros. De baszki, ez valami kurva jó volt! Akkora bulit csináltak, ráadásul olyan kontraszt volt az előtte látott bulihoz képest, hogy ezt nem lehetett nem élvezni. A színpadkép, a vetítés, a kommunikáció, a hangzás, a dalok, mind-mind egy hatalmas népünnepélyhez adták meg a keretet. A nép meg ünnepelt. Olyan circle pitek voltak, hogy csak lestem. Ráadásul jó volt látni, hogy a közönség figyelt is egymásra, rögtön segítették is fel, ha valaki a nagy lendületben padlóra került. (Sanyi)

Az Avatarium valahogy sosem tudott elkapni, most sem éreztem a vonzást. A My Dying Bride-ra viszont kíváncsi voltam. Sosem láttam őket, bár annak idején a Like Gods Of The Sun lemezt nagyon bírtam. Utána valahogy elkanyarodtam és nem rémlik, hogy különösebben keresztezték volna egymást az útjaink. Most viszont kíváncsi voltam, milyen is egy MDB koncert. Azt csak később realizáltam – bár utána beugrott, hogy olvastam róla korábban -, hogy nem Aaron énekelt. Hogy ez mennyire befolyásolta a tetszési indexem azt nehéz megmondani. Az a helyzet, hogy nem szomorkodni jöttem a fesztiválra. A zenekarra egyébként nem lehet panasz, még a technikai problémák ellenére is hozták a hagulatot, (Sanyi)

A Max Cavalera által vezetett Soulfly-al ez volt a második találkozásom. Még anno 2007-ben láttam őket a Szigeten, ami egy brutálisan jó koncert volt. Nyilván ez annak is köszönhető, hogy a számomra legkedvesebb Dark Ages albummal turnéztak anno.  A Seek ‘n’ Strike + Prophecy párossal kezdtek ami tökéletesen megalapozta a későbbi hangulatot. Sorra jöttek a jobbnál jobb nóták, okosan válogatva az életműből. Mindehhez még Max is kimondottan jó formában volt.  Ez a koncert a nap egyik legjobbja volt számomra. (Peti)

A Soulfly-ra nagyon kíváncsi voltam. Na nem azért mert akkora fanatikus lennék, de Max mégiscsak egy legenda és amikor néhány éve Igorral a Roots lemezt “ünnepelték” olyan csalódást okozott, hogy meg kellett győződnöm róla, hogy akkor csak rossz napot fogtunk ki. Annak idején 2006-ban láttam őket a PeCsa-ban, arra egész jó emlékekkel gondolok vissza. Na, de a lényeg, hogy egy hatalmas formában lévő zenekart láthattunk. A fiatalok jól Max bácsi “keze alá dolgoznak” így lendületben nem volt hiány. Kár lett volna kihagyni. (Sanyi)

A nap fénypontja számomra egyértelműen a Running Wild koncertje volt. Soha nem hittem volna, hogy ez a csapat hazai vizekre hajózik. Amúgy is nagyon ritkán koncerteznek és azt sem felénk teszik. 34 év után tért vissza hozzánk a csapat, ami hatalmas idő. 

A Rock ’n’ Rolf által vezetett zenekar koncertjébe semmilyen módon nem lehetett belekötni. Szuper hangzás, gyönyörű színpadkép, és egy olyan csapat a színpadon, akik az interjúk tanulsága után az idei év után abbahagyja a koncertezést. 

A setlist? Az pedig álom volt.  Csoda volt az olyan nótákat élőben hallani, mint a Fistful of Dynamite, a Bad to the Bone, a Riding the Storm, Under Jolly Roger vagy a Treasure Island. Számomra viszont az egyértelmű csúcspont egy újabb kori nóta volt, mégpedig a Piece Of The Action, a zseniális Shadowmaker-ről. (Peti)

A kalózok helyett mi a H-Music színpadot választottuk. Az Omega Diatribe már régóta ott volt a megnézendő listámon, de valahogy mindig kihagytam. A csapat végtelenül szimpatikus, szerény arcokból áll. Túlzás nélkül az est buliját nyomták. Pedig az átszerelésnél volt valami komolynak tűnő technikai gebasz, ami szerintem egy kevésbé profi banda előadására könnyen rányomhatta volna a bélyegét. Gergőéket viszont láthatóan inkább felspannolta, mert olyan koncertet kaptunk, hogy le a kalappal. Milánról tudtam, hogy jó frontember, láttam anno a Sleepless-szel, de itt basszus az egész csapat úgy mozogta végig a programot, mintha az életük múlna rajta. Így kell ezt csinálni! Nem is tudom már mikor headbangeltem végig egy koncertet, de ezen a koncerten engem is vitt a lendület. Köszi srácok! Legközelebb valami klubbulin találkozunk. 

Az OD után kellett egy kis nyugi, hogy a pulzus visszaálljon a Pro-Pain előtt, ami végül kimaradt, mert a Schweepes színpad előtt ragadtunk a Pokolgépen. Felemás érzéseim vannak még most is. Nem bánom, hogy megnéztük, mert így legalább saját tapasztalatból tudom megítélni, hogy jó ez ugyan, de nem annyira, hogy érezzem a hívást a következő koncertre vagy akár az új albumok meghallgatására. Tény, hogy kiváló zenészeket talált maga mellé Kuko, de pont ugyanazt éreztem, mint a Queensryche esetében, amikor 2013-ban a Club202-ben a a Geoff Tate helyére bevett Todd La Torre egy az egyben hozta elődje stílusát. Nem volt jó. Nem volt benne eredetiség, Ezt én a Gép esetében is önmaga tribute-jának érzem, mert Ricsi bármennyire is jó énekes, szerintem nem egészséges, ahogy Kalapács Józsi “akar lenni”. Ha ettől eltekintek és a fáradtság faktort is kivonom az egyenletből, bőven élvezhető volt a koncert és sokan is kíváncsiak voltak rájuk. (Sanyi)

2025. július 5. – SZOMBAT
(paff)

Immár gyerekek nélkül érkeztünk a fesztiválra, hogy egy másik bakancslistás és szintén nagyon ritkán elcsíphető bandát nézzünk meg.

A napot számunkra az amerikai Filth nyitotta. Nem ismertem a csapatot, igazából evés közben hallottuk, hogy ez nem rossz és odamentünk. Nem kellett csalódni a csapat nagyon erőteljes muzsikája és a karizmatikus frontember egyből vitte a bulit. Bár a hip-hop alapokra építkező deathcore nem feltétlenül az én zeném, ez a koncert meggyőzött. Adok nekik esélyt itthon is.

Rengeteg ismerőssel összefutottunk, akik szintén a King Diamond miatt jöttek. Még olyanokkal is találkoztam, akit 20 éve nem láttam koncerten, pedig viszonylag sok eseményen részt veszek. 

Útnak is indultunk a Rhapsody koncertre, ami nem kezdődött el. Gondoltam ránézek a programra, hát ha benéztem valamit. De akkor megláttam, hogy a King Diamond koncert elmarad. Letörtem mint a bili füle. Amellett, hogy a Running Wild-dal karöltve ők voltak a legnagyobb húzónevek a fesztiválon, szintén egy bakancslistás és szintén nagyon ritkán elcsíphető bandáról van szó. Bár a rosszindulat felütötte a fejét a rajongók között, egyből a szervezőket okolva, mint később kiderül az athéni koncertig minden buli lemondásra került. Szóval ez csak simán besz.ptuk. Mint kiderült ezért nem kezdett a Rhapsody, mivel ők kerültek át teljes set-el a meghiúsilt koncert helyére.

Olyanon dolgon sokáig agonizálni nincs értelme, amin nem tudunk változtatni, így folytatódott a koncert nézés (sokan viszont egyből a hír után haza felé vették az irányt). 

Kíváncsi voltam, hogy a Tankcsapda milyen szettel készül, mivel kimondottan csak metalos közönségnek, ahol nem feltétlenül ők voltak a húzónév, szerintem időtlen idők óta nem játszottak. Kaptunk is egy jó kis metalos dalcsokrot, megspékelve egy igen erőteljes kétgitáros kiállással (Bodor Máté és Vörös Attila csatlakozott Lukácshoz és Fejeshez). Szerintem ezt a bulit csak az nem élvezte, aki belekerült a köpködő “spirálba” a Csapda kapcsán.

Az Unto Others-t tavaly már sikerült elcsípnem a Fekete Zajon, ahol egy kiváló koncertet nyomtak. Itt sem volt ez másképp. A Gabe Franco által vezetett csapat mesterien tolja a metalos dark zenét, és ami fontos, színpadon is nagyon erősek.

A Rhapsody Of Fire-t bár vártam, nem sokáig tudott lekötni. Számomra Fabio távozása a zenekartól való eltávolodásomat is jelentette. Nekem most nagyon nem működött a dolog, így belenéztem a Hétköznapi Csalódásokba, akik egy szokásos jó hangulatú koncertet adtak.

Az Alcohol első két számát még megvártam, mely egyben az utolsó élményt is jelentette az idei Rockmaraton kapcsán. Jövőre találkozunk!