A kanadai Vancoverből származó, tradicionális heavy metalt játszó Sandstorm trió 2017-ben alakult, valójában egy svéd testvérpár hozta létre a kanadai illetőségű dobossal. Zenéjük, elmondásuk szerint, a NWOBHM-on sarjadt korai svéd heavy metal és a fekete bőr bűvöletében inspirálódott. A csapat 2021. februárjában, a Dying Victims-nél jelentette meg Desert Warrior című friss EP-jét a debütáló Time to Strike (ami egy szintén 6-dalos EP, és amiről itt olvashattok) korong megjelenése után két évvel.
S még nem tudtam, hogy két svéd fivér hozta létre a bandát, amikor úgy éreztem, a lemezzel a stockholm-szindróma módján kerültem kapcsolatba. Valamiért rabul ejtett és bár eleinte nem feltétlenül kedveltem (alább elmondom a magam megfejtését), végül fura módon a foglyává tett. Valójában minél többször hallgatom, annál jobban kedvelem, pedig általában (szinte mindig) sikerül eldöntenem egy lemez első végighallgatása után, hogy tetszik-e vagy sem. Alighanem úgy hálózott be, ahogy a Sandstorm gyorsan eladott első kiadványa jutott el a világ minden tájára és szerzett rajongókat a kora ’80-as évekbeli proto-metal zenéjével. Ahogy a kiadó írja, a korábban „pre-speed/thrash metal zenei hangzású anyag egyértelműen autentikus, ősi-középkori kardélezős stílusú” zenévé érett. Olyannyira, hogy „joggal gondolhatjuk most kihantolt, eddig elfeledett relikviának abból a korból” A 21 percnyi zene egy gyorsan felvett 4-dalos csomaggal az európai, régies hangzású HM korába utaztat minket, nem kevés ’60-as, ’70-es évekbeli rock hatással.
Bármely kor emlékezetes pillanataira emlékezve – amint azt néhány évtizede egy ismert személy társadalmi/politikai eseményre emlékezéskor jegyezte meg élcesen – csak az a baj, ha élnek még a szemtanúk. Eleinte én is így éreztem a zenei anyagot hallgatva. Nem leltem okát, hogy a nagyon korai heavy metalt ily tökéletesen játszó banda miért tárja fel újra annak gyermekbetegségeit is. Az ezen a zenei felületen sorra-másra bemutatott underground újra-feltalálóktól, bármely stílusban is nyomuljanak, tán joggal elvárható, hogy inkább hozzátegyenek az idolok zenéjéhez. És itt nem a stílus kardozós-misztikus, fejszelengetős stíluselemeire gondolok, azok ebben az irányzatban és ebben a négy dalban is nagyon is a helyükön vannak. Ám, kissé zavar a vékony, esetenként bántóan bizonytalan ének, különösen hasítóbb magasban, illetve némiképp szétkevert, szinte nem is hallható, inkább rimtusgitárnak ható basszussal. De ha már gyermekbetegség, végül is a nátha is újra és újra felüti a fejét. A kis erőtlenség tehát kipipálva. Hogy a basszus fura módon nem azt a zengő-bongó hatást kelti, mint ahogy azt a NWOBHM kirobbanásának idejére megszoktuk? Hát az se baj, hisz ez a csapat így is egy erős triót alkot, és a második lemezükön kevésbé döngő basszussal így is remekül hangzik a zenéjük. S mire ezt megfogalmaztam, hát rabja lettem a csapat zenéjének. Rátett egy lapáttal, ahogy megnéztem néhány videójukat. Nos, ezek a felvételek a stílus iránt érdeklődőket már vizuális koncepciójukkal is lenyűgözik.
Míg rabtartómtól megkaptam következő napi adagom, kissé párás szemmel emlékeztem a stílus születésének (hazai) időszakára, amikor a napi viseletként heteken át hordott ugyanazon feliratos póló nem fesztivál viselet volt. Amikor a vasággyal ötven kilós cimboráimon súlyuknak megfelelő piramisszegecs és vaslánc koccant-csilingelt, és feszítettünk műbőr dzsekiben (ja, hogy az pláza-változatban ma is nagyon menő?). A Sandstorm elhivatott rockerek benyomását keltve mezőn, városban, fűben, betonon, akárhol is készülnek videóik, a látvány és a lassított ütemű metal nagyon igéző hangulatát varázsolja a hallgató-néző elé.
A zenéhez úgyszintén autentikus, a dobos P.J.. készítette borító dukál: egy valamiféle hosszú farkú albínó, eredendő rútsággal bíró kripto-lény (ld. a logot is) négykézlábról emelkedvén fog a képünkbe ugrani. A műalkotás a zenéhez hasonlóan vérmes leleményességgel idézi fel a korszakot. Mondjuk úgy, kontextusába helyezve helytálló. Többszörös anakronizmusként: Armand keddenkénti metal-időgépes visszatekintőjében (a nyelvtől eltekintve) senkinek nem tűnne fel, hogy nem 1980 februárjában készült a korong. Én pedig jugo/indiai importként első „valódi nyugati” heavy metal lemezemként a nagyobb méretű narancssárga centrumos zacskóban vihetném haza, miközben örömmel nézegetem, ahogy átsejlik a rémes borító a műanyagon.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.