A kanadai Sandstorm triója 2017-ben kötelezte el magát az időgépes heavy metal mellett. A csapat tengernyi társával egyetemben azt a fajta heavy metalt játssza, mely 1982-re minden stílusjegye tekintetében kiforrta magát. Kezdve a gyerekes borítóképpel, folytatva a sort a fekete bőr egyenruhával, a félóra körüli játékidővel, teljessé téve a képet a korhű hangzással és a szöveges tematikával. A borítóképet egyébként bármelyik tehetségesebb felső tagozatos megrajzolhatta volna a világűrben izzó sütőtököt ölelgető kapucnis csontvázzal, aki jobbjában gyártási hibás, csak a „6”-os karaktert ismerő órát lóbál, még bal kezében egy dárdát tartva ölti ránk vörös nyelvét. Egy ponton lógnak ki a példaképek sorából, nevezetesen, hogy a dobos The Butcher a gyengébbik nemet képviseli, bár a zenekari fotóra rövid pillantást vetve ezt elsőre észre sem vettem…
A Sandstorm tehát három éve indította be a motorokat, a Time to Strike pedig az eddigi egyetlen kiadványuk. Bizonyos fórumokon EP-ként, máshol nagylemezként emlegetik a felvételt. Nem gondolom, hogy ennek manapság relevanciája lenne, a lényeg inkább az, hogy a bemutatkozás a tavalyi első megjelenés óta minden lehetséges formátumban elérhetővé vált, ráadásul tavasszal CD-n és digitális formában újrakiadást is kapott a német Dying Victims Records jóvoltából.
Tehát látszólag minden adott az időutazáshoz. Nálam ugyanis ezek a produkciók a dalokon szoktak elvérezni, hiába az ezerszer alkalmazott panelek, a jó nótákat nehezebb kopírozni, mint a fenti összetevőket. A kanadai hármas nem bonyolította túl a dolgokat, a hat daluk mindegyike az öt-hat perces menetidőre lett belőve. A puffogó dob, a lüktető basszus és a folyamatosan riffelő gitár többnyire középtempót diktálnak. Az énektémákért a basszusgitáros Reptile Anderson és a hathúros Stevie Whiteless megosztva felelnek. A sorvégi magasak nem tudom, melyiküknek köszönhetők, de a második Whips and Chains-ben (micsoda cím) tetszetős, esetenként az 1977 környéki Rob Halfordot idéző sikolyok is előfordulnak. Egyébként több riffről is a British Steel korszakos Judas Priest, illetve az első lemezes Saxon ugrott be. A Witchman, Sorcerer of Satan nyitányában a basszusgitár egy az egyben egy Killers lemezes Steve Harris témát hoz. A Denizen of Hell eleje pedig egy Mark II. korszakos Deep Purple gitártéma, kísértetiesen megidézve a mindenki által ismert Smoke on the Watert. A kidolgozott gitárszóló pedig a dal fénypontja.
Ha már a Deep Purple-t emlegettem, a Hymn to the Hell Knights első feléről a Black Night jutott eszembe, ebbe a dalba egyébként egy rövid merengősebb részt is szőtt a kanadai hármas. Illetlenségnek tűnhet ezt leírni egy ilyen rövid lemeznél, de az album a közepe táján unalomba fullad az egyforma tempóknak, a rutinszerű refréneknek és a tompa hangzásnak köszönhetően. A legizgalmasabb dalt pont a végére tartogatták, a menetelős tempóval kezdődő, epikusabb hangvételű Lucia, Warrior of Light egy himnikus szerzemény. A sok magas sikoly helyett a könnyebb együtt énekelhetőség kedvéért hasznosabb lett volna a dalt több közepes tartományú énektémával megtámogatni.
Amíg olyan tehetségek vannak a mezőnyben, mint a Manacle, a Riot City, a Sanhedrin, vagy a Tzimani (csak, hogy a kevésbé ismert neveket említsem), addig a Sandstorm a maga szűkre szabott közegében sok babérra nem igazán számíthat… annak ellenére, hogy sok érdekes és élvezetes pillanat van a lemezüknek.
Az ajánlót írta: Andris
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.