Aki egy kicsit jobban jártas a súlyosabb zenék világában, már biztos találkozott Aaron Turner nevével. Vagy ha nem is, valamelyik ismertebb zenekarával, az Isis-al, az Old Man’s Gloom vagy a jelen esetben is tárgyalt Sumac-al biztosan. Viszont ha ezekkel sem az se baj, én azt vallom nem szégyen nem ismerni valamit, hiszen annyi rengeteg jó hallgatni való van, hogy egyszerűen képtelenség mindenről tudni, hallgatni. Ezért vannak az ilyen ajánlók, mint ez is. Na szóval az Úriember-nek rengeteg projektje, zenekara és kollaborációja van, egy friss interjú szerint ő maga sem emlékszik mennyi lemezt csinált már de biztos, hogy többet mint 500. Szóval akár hívhatjuk a post-metal Shane Embury-jének is. Aaron egyébként nem a könnyen befogadható zenéiről híres, általában sokszor hallgatás, lassan megnyíló lemezeket csinál. Nem véletlenül volt még anno a Hydra Head Records indulása után, talán a 2000-es évek elején egy olyasmi szófordulata, hogy a post-metal a gondolkodó ember zenéje. Ezt vehetjük akár egy elég arrogáns és sznob kijelentésnek is, mert az is, még ha van is igazság alapja.
A Sumac-ot én személy szerint eléggé megkésve fedeztem fel, a legutóbbi lemezzel. Pedig egy fajta szupergroup-ról is beszélhetünk, még ha nem is szeretem ezt a kifejezést. Hiszen Brian Cook basszeros a Russian Circles-ből ismerős lehet sok mindenkinek, még ha Nick Yacyshyn dobos nem is, aki a nagy kedvencem a Baptists sorait erősíti. Anno a Love in Shadow nagyon betalált már elsőre is, nagy lelkesedésemben be is ajánlottam a Hangpróbára. Mondjuk mire a pontozásig jutottam kopott a lelkesedésemből, többszöri hallgatásra egyre kevésbé tetszett, ahogy jobban ki ismertem. Itt felmerül a kérdés egyébként, hogy a mai rohanó világban elvárható-e a hallgatótól, hogy valamit ennyire megrágjon, hogy egy órás lemezzel küzdjön azért, hogy megmutassa az igazi valóját. Miközben, akár hetente is jönnek ki a széthallgatásra érdemes lemezek, akkora dömping van. Most újra hallgatva, értetlenül állok előtte, hogy miért nem tetszett már annyira utólag. Így amikor a May You Be Held elsőre nem tetszett, már tudtam a dolgom, nem szabad ezt annyiban hagyni, mert meg van rá az esély, hogy jobb lesz. Mondjuk arra is, hogy rosszabb.
A lassú és lágy felvezető, már magában hordoz egy fajta horrorisztikus, paranoid hangulatot, ami szerintem az egész lemezt át járja valamilyen szinten. A bezártság és a bizonytalanság érzését keltette, minimalista megoldásokkal. A 19 perces címadó monstrum, tele van váratlan váltásokkal, útkereséssel. Fülbemászó dallamok váltogatják egymást, kaotikus kiállásokkal, nonlineáris pályán. A dob a belsőszervekig dübben, a gitár pedig zajos és olykor, szinte egy szinten szól Aaron hörgéseivel. Az egésznek van egy hipnotikus hatása és nehéz követni mi is következik miből. Nekem egyébként is nagyon rossz a memóriám, minden tekintetben és bevallom őszintén legtöbb esetben nem is, vagy csak nagyon nehezen értem meg az ilyen zenéket. Viszont élvezem, még így is, hogy nem teljesen értem mi történik, mint a kutya a TV előtt. A hangulat viszont magával ragad és itt is így történt. Az Iron Chair-en 8 percig elfelejtik, hogy ők egyébként egy metal zenekar. Az egész egy noise improvizációnak tűnik, nem véletlenül, mert az is. Mint egy metal hangszerekkel eljátszott free jazz káosz, ami viszont szerintem tökéletesen illeszkedik a lemez közepére és a szabadság hipnotikus erejét foglalja magában. A Consumed megint csak egy hosszú és összetett szörnyeteg. A vad gitár találkozik Cook szinte briliáns basszusával, én kiváltképp szeretem mikor ilyen hangsúlyos a basszus, nem csak úgy van a háttérben. A dal szépen lassan építi fel a csúcspontokat amik van, hogy megpihenések, a dob is szépen lassan veszti el az uralmat saját maga felett. Aaron is mély és magasabb ének közt váltogat, a rendbe szedett káosz szinte végig kézzel tapintható. A keretes szerkezet a Laughter and Silence lágy dallamival ér véget. Finom zörejek, ambientes soundscape-ek repítenek el a végső nyugalom helyére, a másfél perces csöndbe.
Nehezen befogadható, kaotikus és nyugodt is egyszerre. Metalba oltott jazzes improvizáció a szabadság jegyében, okos, nem mindennapi dalszerkezetekkel vagy csak egy ügyes blöff? Jó kérdés. Az elején feltett másik kérdés továbbra is adott. Elvárhatja-e egy művész azt a türelmet és odafigyelést, amivel egy ilyen nehezen emészthető lemez is kinyílik a hallgatója előtt úgy, hogy lehet a végén nem is tetszik amit kap? A mindent eldöntő válasz pedig az, hogy mindenki döntse el maga. Viszont azt mondják, sokszor az utazás fontosabb, mint a cél ahova megérkezünk.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.