Több mint kilenc év elteltével látogatott el hozzánk az amerikai drone metal nagyágyú, a Sunn O))). A 2025-ös esztendőben futó európai turnéjuk magyarországi állomása egy különleges napra is esett, ugyanis a banda legfrissebb kiadványa, az Eternity’s Pillars b/w Raise the Chalice & Reverential szintén ezen a napon jelent meg. Ebből kifolyólag ez a nap egésze egy új Sunn O)))-élményt jelentett számomra. Őszintén nagyon vártam már ezt a koncertet, ugyanis az amerikai drone doom óriás a koncert-bakancslistám egyik leginkább várt eleme volt. Sajnos csak az évekkel ezelőtti hazai koncertjük után fedeztem fel őket és szerettem bele munkásságukba, így a hír hallatán egy jeggyel hamar be is biztosítottam, hogy részt vehessek ezen az eseményen.

A helyszínt adó Dürer Kert az esemény leírásakor külön felhívta az érdeklődők figyelmét, hogy a füldugó használata erősen ajánlott. Ez számomra nem volt új információ, mert néhány (szerencsés) külföldi barátom, akik már több alkalommal is ellátogattak már Sunn O))) koncertre, mesélték nekem, hogy bizony-bizony: a füldugó gyakorlatilag elengedhetetlen. Erről nem véletlen szerettem volna megemlékezni a beszámolómban, mert a Sunn O))) esetében tényleg minden a hangerőről szól! Már a koncertet megelőző rövid technikai ellenőrzés során (a Sunn O))) stáb két tagja ellenőrizte a gitárok működését), mint egy fület ért ostorcsapás, úgy vágott oda mindössze egy pár húrcsapás! Innentől biztos volt: ez tényleg durva lesz! Személy szerint készültem egy pár szilikonos füldugóval, de végül helyszín által kínált (ipari?) füldugóra esett a választásom – utólag úgy gondolom, hogy ez jó döntés volt. Ennek ellenére több embert is láttam füldugó nélkül az eseményen… és azóta sem tudom miért érte meg garantáltan halláskárosulttá válni…

A koncert kifejezetten bizarr módon indult. A füstgépek ahogy okádták a füstöt (egyébként végig brutális mennyiségben), egy erősen megvágott Venom koncertfelvétel szólt először perceken keresztül. Ebben az volt érdekes, hogy úgy lett megvágva a hanganyag, hogy lényegében csak Cronos felkonferálásai és a közönség uszítása volt hallható, igazából zene nélkül. Nem mondom, egyedi nyitány, de ez nekem nagyon furcsa volt. Majd a füstgépek sziszegése közepette végre megjelent a “Shoshin (初心) Duo”, Greg Anderson és Stephen O’Malley, üdvrivalgás közepette. Tudomásom szerint a Sunn O))) ennek turnénak kizárólag ezzel kéttagú felállással ugrott neki, és hiába vártunk például a hazai sztárt, Csihar Attilát, végül csak a The Lord (Greg) és SOMA (Stephen) állt a színpadra.

Társaságommal a The Lord-felőli oldalon, körülbelül a második-harmadik sorban helyezkedtünk el. Nagyon megmaradt bennem, hogy a koncert kezdete olyan volt, mintha földrengést éreztem volna. A Shoshin Duo első húrcsapása szerintem szeizmológiailag érezhető hangorkánt keltett életre! Innentől kezdve vált teljesen átérezhetővé számomra a banda egyik szlogenje: “ever breathe a frequency?” (≈“lélegeztél már frekvenciát?”). A Sunn O))) hangerejét és hatását nagyon nehéz szavakban átadni, de megkísérlem. Ezekbe a riffekbe beleremegett-rezgett minden. Éreztem a padlót, a cipőm, a ruhám, a nyelvcsontom, az orrcimpám, a karórám… mindent! A riffek és az erősítők feedback-játéka elképesztő élményt jelent, amit nemcsak hallani, hanem szó szerint érezni lehet minden porcikánkban. (Szerintem vesekő-kezelésre egy darabig senkinek nem kell mennie a közeljövőben.) Egy alkalommal túlzás nélkül azt éreztem, hogy hasba vágott egy riff… Brutális! Gyakorlatilag lehetetlen leírni azt az érzést, ahogy az egész tested minden sejtjével érzékeled a torzított gitárok bőgetését, ahogy átjár mindent a hangerő… Ez önmagában is fantasztikus volt nekem, de emellett az a misztikus hangulat és teátrális színpadkép amit kaptunk a “frekvencia-masszázs” mellé, fokozni tudta az élményt. Egy-egy alkalommal teljesen azon is kaptam magam, hogy “kizoomoltam”, és egy-egy villámcsapásként sújtó húrcsapás hozott vissza a jelenbe. A hangorkán és a vastag füst együtt egészen olyan élmény, mintha berepülne az ember volna egy viharfelhőbe, szimbolikusan megelevenítve a természet mérhetetlen nagy erejét. Összesen a duó három tételt játszott el. Lényegében két durván háromnegyed órás monstrum között egy szinte már “grindcore-rövidségű”, egyetlen sújtásból álló kis szösszenetből épült fel a majdnem két órás koncert. És a legmegdöbbentőbb: egyáltalán nem lehetett érezni az idő múlását! Személy szerint engem teljesen magával ragadott az élmény.

Erősítők, hangfalak, egy hangfalra illesztve egy kecske koponya, irgalmatlan sok füst, vibráló fények… és középen két csuhába öltözött alak gitárral a kezében lassan bűvöli a frekvenciákat, néhol színpadiasan mozogva. (Szerintem egyébként ezekkel a kézmozdulatokkal egymást is segítik, hogy szinkronban maradjanak.) Ennyi az egész. A Sunn O))) minimalizmusa érdekes módon a maximalizmus éltetése is egyszerre. S ha csak jelzőket pakolva festhetem le a képet: rendkívül letisztult, ám mérhetetlenül brutális, gigantikus, tapinthatóan hangos, misztikus és lebilincselő – na, ilyen volt a Sunn O))).

(Szerzői komment: Sunn O))) – ejtsd: “Szán” és az “O)))”-t nem mondjuk!)