Négy év kihagyás, tagcserék és újabb botrányok után Brian Warner és bandája, a Marylin Manson új albummal jelentkezett, ami ezúttal visszanyúl hangzásban a régebbi anyagokhoz. Két felejthető anyag után letett az asztalra egy újabb ütőset. Az új lemezen a Code Orange-ból ismert Reba Meyers gitározik és a Rob Zombie, Wednesday 13 együttesekben is játszott Piggy D. pengeti a basszusgitárt.
Mivel csak felszínesen ismerem a munkásságukat, sose merültem bele mélyen az életművükbe, így érdekes élmény volt számomra meghallgatni ezt albumot, amiről nem is gondoltam, hogy annyira megtetszik, hogy a napi zenehallgatásaimba mindig becsúszik egy-két dal róla. A lemez címadó dalának lassú felvezetésével indul az album, amitől olyan érzés fog el, mintha egy lassan égő épületet néznek, ahogy szépen összeomlik a lángok közepette. Majd a közepén jön a dupla lábdobos dara, a katarzis, ami után újra belassulunk. Tökéletes indítása az albumnak.
Folytatódik a melankólia a No Funeral Without Applause dalban, a klasszikus lassú ének plusz indusztriális lüktetést hallunk, teljesen nosztalgikus érzés fog el, mintha a Mechanical Animals albumot hallgatnám. Viszont fel kell, hogy ébredjünk, jön egy igazi ipari zúzás a Nod If You Understand személyében, ami kicsit a Reise, Reise és Rosenrot érás Rammsteinre, továbbá Mansonnak a The Golden Age of Grotesque albumára emlékeztet, igazi partyzós koncertdal.
Az album közepére érve következik az egyik kedvencem, az As Sick As The Secrets Within, ami szintén a Mechanical Animals receptjéhez nyúl vissza, egy lassú, melankolikus, darkos dal révén. Jól megmutatja, hogy több, mint 30 éves zenélés után is van benne kreativitás és energia. Ez a minta folytatódik tovább a következő két dalban is, a „rock’n’rollos” Sacreligious és az indusztriális himnusz Death Is Not a Costume mind olyanok, amiket szívesen hallgatok újra és újra a korongról. Majd megtöri ezt az emelt hangulatú, kicsit elszállós Meet Me In The Purgatory, ami egy kis szünetnek is felfogható a melankolikus dalai után. De visszatér a klasszikus 90-es és korai ipari szaggatás torzított énekkel. A másik nagy kedvencem, a Raise The Red Flag, ami olyan mintha Rammstein, Orgy és Static-X dalokat gyúrtak volna össze Manson hangjával. Zárásnak pedig egy akusztikus kezdetű dalt kapunk, sötét gótos hangzással. Tökéletes zárása az albumnak.
Marilyn Manson jött, látott, zenélt és visszatért. Mindenképp a 2024-es év egyik legjobb albumának tekinthető ez, hiszen megvan benne minden zeneileg, ami egy jó Marilyn Manson albumhoz kell. Elég volt a jól bevált recepteket előszedni és a kezünk között is lett egy jó lemez a következő elemekkel: elborulás, melankólia, sötét hangulat, kikelés saját magából. Kíváncsian várom a második, a záró fejezetet, ami reméljük, hogy nem újabb négy év múlva jön majd.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
