A koncert előtt egy mini ‘forgács találkozó is létrejött. Eredetileg paff kollégával vágtunk neki, de úgy alakult, hogy MayaBee és édesapja Stonedroses73 (meg a fia, aki ugyan nem ír, de a közös fotót neki köszönhetjük) is képviseltette magát. Megegyeztünk, hogy ezt kihasználva mindannyian megosztjuk a gondolatainkat erről az estéről. (Sanyi)

1993-ban a régi MTK Stadionban a Metallica egyik előzenekara a The Cult volt, szerencsére azon én is ott voltam és az előzenekaroknak szánt rövid idő is elég volt ahhoz, hogy kialakuljon a máig tartó lelkesedésem irányukba.

Sajnos megint volt egy kis ütközés, mert a Clutch is ezen a napon lépett fel Budapesten és arra is szívesen elmentem volna, de nem volt kérdés, hogy hol a helyem. Eleve az, hogy a Fémforgács meetinget tarthattunk Győr Sanyival, Petyákkal és Mayabeevel az már különlegessé tette az estémet. (Stonedroses73)

“Szóval az úgy volt, hogy a The Cult kiadta az egyik kedvencemet a Ceremony-t. Egy indián kisfiúval a borítón. Mivel a fronthoz használt képet a Wild Hearted Son klipjében elégették, a kisfiú családja bepipult. Az indiánoknál az elégetett fotó nem jó ómen. Ezért a kisfiú, amikor megnőtt nővé operáltatta magát, a The Cult pedig bűnbánóan elvitte turnéra.” Sajnos az előző sorok nem igazak, pedig én amikor hallottam a koncertek után egy sráctól (Pallagi Laz – szerk.), majdnem bekajáltam. A mai világban már bármi megtörténhet. A képzelet néha kevés…

Szóval Lili Refrain nem a kisfiú átoperáltatott változata. Egyáltalán nem találkoztam a nevével, pedig mind a törzsi, tradicionális vonalat, mind pedig a neo-folkot kedvelem. A hölgy önállóan állt a színpadra és adta elő rövid performanszát.  Bár mint az előbb írtam, kedvelem az ilyet, napsütésben, a The Cult előtt ez nem ütött be nálam. Teljesen korrekt volt a dolog, Lili pedig, amikor megszólalt, kiderült, hogy egy tünemény (pl. amikor ecsetelte, hogy mennyire hálás a közönségnek és a főbandának), de akkor sem. Ha ugyanez a koncert a Fekete Zajon van, éjszaka, akkor azt hiszem szuperlatívuszokban nyilatkoznék róla. Így viszont csak annyit tudok mondani, hogy remélem találkozunk még máskor. (paff)

Elérkezett egy újabb „átlagos” kedd, és mi ismét döntés előtt állunk: The Cult vagy Clutch? Én éreztem, hogy akármelyikre is esik a választásunk, nem fogjuk megbánni. Így hát a Budapest Parkba indultunk el The Cult-ra, lévén, hogy egy igazi klasszikus zenekar, és talán egy soha vissza nem térő alkalom.

Az igazat megvallva, az előzenekart nem ismertem, a koncert napján gyorsan rákerestem, hogy ki az a Lili Refrain, aztán láttam, hogy egy kissé elvont, gótikus megjelenésű fiatal lány…. Ha valami távol áll tőlem, akkor az pedig a gót stílus. Viszont a Fémforgácsos társaim buzdítására (és persze a saját kíváncsiságomból) csak azért is közel álltunk a színpadhoz. Lili Refrain egyedül alkotja zenekarát, ő játszott minden hangszeren. Már a megjelenése is különös volt: papnő ruhát viselt, arcát fekete/piros festék mögé rejtette.

Amikor elkezdett énekelni, azt hittem, hogy valami rituáléba csöppentünk, és Lili éppen megidézi a gonoszt. Az első szám kb. 10 percig tarthatott, nagyon szürreális volt. Persze az értetlenségünk közepette, jutott hely némi humornak: megbeszéltük, hogy aki erre elkezd pogózni, azt elszólította a sötét oldal, attól óvakodni kell. Aztán pálfordulás történt: azt vettem észre, hogy bólogatok és jár a lábam, tetszik a zene, amit hallok. Amikor pedig először szólt a közönségéhez fülig érő mosollyal, végtelen hálával mind a Cult-nak, mind nekünk, akkor áradt belőle a pozitív energia. Nagyon érdekes kontraszt volt.

Tash Sultana jutott eszembe róla, mivel hozzá hasonlóan Lili is egyszerre több hangszeren játszott, felrögzítette a dobot, gitárt, éneket, stb… Őszinte leszek az első negyedórában féltem, mind a zenéjétől, mind magától a zenésznőtől. Soha ilyen szürrealitást nem éreztem még koncerten, nem tudtam hova tenni ezt a sámánisztikus hangzást. Végül összességében Lili Refrain pozitív csalódás lett számomra, elérte nálam, hogy azt mondjam, örülök, hogy láthattam őt élőben. Nem lehet elmenni amellett sem, hogy példaértékű, mennyire át tudja adni magát a zenének, amihez kétségkívül nagyon is ért. (MayaBee)

Az előzenekari pozíciót egy nem mindennapi produkciót nyújtó hölgy kapta, akiről bevallom a bejelentésig nem is hallottam. Lili Refrain egyszemélyes performansza közmegegyezéssel Fekete Zaj kompatibilis. Ez a fajta sámánisztikus transz jellegű sok elektronikát, loopokat használó a gitárt és a dobot nem a hagyományos értelemben használó zene egy kis klubban szerintem épp olyan hangulatos tudna lenni, mint késő éjjel valami szabadtéri fesztiválon. Lili láthatóan komolyan vette a koncepciót, amire a kinézetével is ráerősített. A műsorára már szép számú közönség volt kíváncsi, amiért igazán hálás volt. (Sanyi)

Pár nappal a hihetetlenül jó bulit játszó Airbourne után pedig nem gondoltam volna, hogy a The Cult is ekkora durranás lesz. Már a koncert elején a Sweet Soul Sister-be beiktattak egy olyan jammelést, hogy attól konkrétan végem volt és azt gondoltam, hogy oké, ha most ebben a pillanatban vége a koncertnek már akkor is megérte. De szerencsére még nem volt vége.

A Sweet Soul Sister, The Witch, Lil’Devil, Spiritwalker, Rain, She Sells Sanctuary, mind-mind annyira jó volt, hogy nyugodtan mondhatom, hogy a koncert csúcspontjai voltak, de az igazat megvallva az egész este pazar volt. Ian Astbury mindig az egyik kedvenc énekes volt számomra, a hangja pedig még mindig olyan, mintha nem telt volna el 40 év. A srácok mellette pedig olyan profin nyomták, hogy csak csóváltam a fejem néha, úúúúú ez milyen hihetetlen jó.

Ian dobálta a tamburinját (kézi csörgő), rugdosta a hangládákat, ellökte-felborította-dobálta a mikrofon állványt, látszott, hogy hihetetlenül élvezi és fel van pörögve. Ráadásul a koncert végén két kézi csörgőt ki is dobott a nézők közé. Hát ott egy kicsit azért irigykedtem.

A The Cult 1983-ban alakult tehát pont 40 éves lett az idén és az Electric című albuma pedig szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell mielőtt meghalsz könyvben. Nálam egyelőre az év koncertje (Stonedroses73)

A The Cult nagyon közel áll a szívemhez. Ha nem tudom mit hallgassak, szinte mindig előkerül a banda. Bírom a zenét is, illetve az indiános dolgokat is. Bár az új lemezt még nem hallgattam „jóra”, örülök, hogy léteznek, alkotnak és még a színpadon is aktívak.

Számomra a koncert egyértelmű csúcspontja a Wildflower, Spiritwalker kettős volt.  Amúgy elég szerteágazó programot kaptunk, de sajnos a kedvenc nótáim közül egyik sem hangzott el. Nem volt sem Wild Hearted Son, sem pedig White (ez az a nóta, nálam az örök kedvenc nóták között van, úgy az egész gitárzenét tekintve is). A hangulatra, illetve az előadásra viszont nem lehetett panasz. Bár a kor meglátszik a csapaton, egyáltalán nem okoztak csalódást. Ian Astbury pedig azt is megmutatta, hogy nem hunyt még ki a vadság tüze sem (a koncert végén félredobva a hangfalakat jött közelebb a nézőtérhez). Hatalmas élmény volt a csapatot látni. Sokkal szürkébb lesz a világ, ha egyszer leteszik a lantot. (paff)

Azzal kezdem, hogy a The Cult nem a kedvenc zenekarom. Szívesen hallgatom a dalaikat, elismerem a teljesítményüket, sőt a karrierjüket – ha esetükben lehet és érdemes erről beszélni – példamutatónak tartom, de már az is erős túlzás, hogy alaposan ismerem a diszkográfiájukat. Tisztában vagyok viszont azzal, hogy a rocktörténelem lapjain kiemelt helye van az Ian Astbury és Billy Duffy nevével fémjelezte veterán zenekarnak. Így tehát nem volt kérdés, hogy meg akarom-e nézni mire képes az a banda, akik 1993-ban a Metallica előzenekaraként jártak nálunk. S hogy milyen az élet, a nemrég olvasott Stay Brutal! c. könyvben is felbukkan a csapat. Pritz Péter élményei alapján még inkább kíváncsi lettem rájuk. Nem mondom, hogy nem mozgatta a fantáziámat az ugyanekkor zajló Clutch koncert, de mivel ők kvázi hazajárnak hozzánk, így nem volt nehéz választani.

A Cult-ra viszont teljesen megtelt a nézőtér. A koncertre láthatóan sok-sok régi rajongó jött el. Bár a turné a tavaly megjelent Under the Midnight Sun lemez címét viselte, igazság szerint a régi dalokra koncentráltak. A leginkább a ‘87-es Electric lemezre koncentráltak, az aktuális anyagról csupán a Vendetta X és a Mirror hangzott el. A régi dalokra hatalmas ovációval és együtténekléssel reagált a nézőtér. Az első kirobbanó sikert a Sweet Soul Sister jelentette. Számomra viszont a Spirirtwalker volt a műsor csúcspontja, de a Lil’ Devil és a She Sells Sanctuary is nagyot ütött. A banda nagyon egyben volt Astbury ugyan nem beszélt sokat, de a show-t jól irányította, Duffy pedig visszafogottan ám annál feelingesebben pengetett. 

Összességében csak annyit mondanék, hogy érdemes volt kilátogatni a Parkba, ráadásul jól is szólt a koncert. (Sanyi)