Az amerikai groove/hardcore punk metalos The End A.D. friss kislemezét hallgatva nosztalgikus érzések kerítettek hatalmukba, újra bohó HC korszakomban éreztem magam. Lelki szemeim előtt megjelentek a régi magnómon a másolt Pro-Pain, Biohazard, Cro-Mags, Discharge kazettáim. A Philadelphia-i csapat erősen a ’90-es évek első felében népszerű műfaj vonalát viszi tovább, mely számomra a Biohazard első három lemezével és a Pro-Pain korai anyagaival volt egyenlő. Természetesen később is felbukkantak hasonszőrű csapatok, de az utóbb érkezettek (számomra) már nem tudtak ilyen népszerűséget felmutatni.
A The End A.D. esetében ezt még megfejeli az a tény, hogy női-frontos banda lévén a Walls Of Jericho és a Crisis hasonlatait hozza magával. Bár a csapat énekesnője, Ami Friend nem olyan fékevesztett tempókban hozza dallamaiba rejtett haragját, mint az előbb említett két kolléganője, de azért az ő hangjában is ott van a düh és a parázsló energia. Az amerikai négyes hangszeres szekcióját a fotók alapján olyan arcok alkotják, akik a ’90-es évek derekán maguk is személyesen élték át a műfaj csúcséveit. Soraiban találhatjuk például a thrash/speed metalos Deadspot zenekar egykori gitárosát Paul Juestrich, de a többiek is megfordultak pár korai kisebb-nagyobb sikereket elért csapatokban.
A 2014-ben alakult négyes egy demót követően az utóbbi négy évben két EP-t és két nagylemezt hozott ki, idén ősszel pedig a Fastball Music kiadásában egy újabb EP-vel jelentkeztek. It’s All In Your Head című szűk negyedórás kislemezükkel a fentebb említett ’90-es évek elejére repíti vissza a hallgatót. Az EP-re négy saját nóta és egy Deep Purple „Bloodsucker” feldolgozás került fel. A rádiórecsegéssel kezdődő Death Cult egy izmos crossover nóta melyben a punk a thrash és hardcore hatások szinte a robbanásig feszülnek egymásnak. Minden ott van benne, ami egy jó pogóhoz kell… húzós riffek, csordavokálok, csataüvöltések, ötletes breakek. Az ezt követő Stink-et már inkább a groove metal vonalai jellemzik, de akad benne némi nu-metalos motívum is, a visszafogottan alapozó basszus által teremtett feszültséget megtörő, hirtelen robbanó üvöltések képében. A harmadikként elcsattanó, a már említett Deep Purple feldolgozás, a Bloodsucker ami tipikusan a ’80-as évek elejéről származó amerikai punk – hardcore (Misfits. Minor Threat) vonalon vágtat. A Head címmel ellátott dalukban újfent az USA HC/metal/punk vonalait érhetjük tetten, némi karcos metal hatással, amit egy jól megtekert gitárszóló képében kapunk. A záró Unnamed-Unloved pedig egy instrumentális hangulattémaként indul, majd váratlanul egy metal/punk őrületbe megy át, ami által ez EP legtempósabb dalaként hasít.
És ha már tempó… van benne dög, de a magam részéről elviseltem volna több gyorsabb, és agresszívabb részt is a dalaikban. Ezek hiányában az EP alapjában véve egy korrekt stílusgyakorlat egy olyan stílusban, ami manapság nincs nagyon túljátszva.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Jó kis írás. Már-már kacérkodom azzal, hogy többet tudjak meg róluk és a zenéjükről.
Egyébként nekem is a bohó fogta meg a szeme, egybként. Sosem neveztem volna bohónak akik annak idején, amikor AMD-t is szerettem kis híján megvertekm mint kreátorosok és metallikások, vagy visszafelé. Szerencsére én tudtam lefordítani a szövegeket…. De végülis a glam idején azt szerettem (ma is), meg az Exodust is. Ahogy Charlie mondja: „Zene van!”. Teli találat: legyünk bohók!
A borító rohadtul tetszik:) A zenével egyetértek.
És a borító is nagyon megfogott!