A holland The Gathering sokunk agyába az Almost a Dance (1993), valamint a méltán korszakalkotó Mandylion (1995) albumaikkal égette bele magát. Ez utóbbi albumon első ízben hallatta csodálatos hangját Anneke van Giersbergen és első ízben hallhattuk azokat a varázslatos melódiákat, amik a mai napig egy ámulatba ejtő utazásra visznek. Az zenekar az elmúlt 30 évében „kisebb-nagyobb sikerrel” többször is próbálta ezt az utazását / lemezt túl szárnyalni. Hogy ez mennyi is sikerült nekik abba most ne menjünk bele. A lényeg az, hogy az elmúlt évek alatt egy teljes zenei-hangulat palettát építettek fel maguk köré, amiben a korai dallamos gótikus rocktól, a progresszív vonalon át egészen az amient hatásokig minden megtalálható. Ez a kifinomult komplexitás jelzi legutóbbi Beautiful Distortion albumukat is, amit 10 évvel legutóbbi Disclosure albumuk után hoztak ki.
A Beautiful Distortion már első előzetesei alapján a mélységes textúráit és álomszerű világát mutatta. A lemezről elsőként érkezik az atmoszferikus és az elektro-rock hangzását egybegyúró In Color, amit Silje Wergeland varázslatosan suttogó, kissé fagyos, de mégis meleg énekhangja tesz tökéletessé. Az egész dal olyan, mint a tiszavirágzás, ami ragyogóan gyönyörű és sajnos rövid ideig tart. A dal utolsó perceiben megjelennek a Massive Attack-szerű electronikus beats-ek, amik aztán szépen átfolynak a gépiesebben zakatoló When We Fall shoegaze, progresszívitásába, amivel némi Portishead párhuzam (is) vonható.
Ezt követi egy gitár-orientáltabb progresszív rock ciklus, amit a Grounded, a We Rise és a Black Is Magnified dalaik hármasa tesz ki. Ez a három dal valahol a Pink Floyd, a YES és a már fentebb említett Mandylion albumuk vonalán mozog (főleg a We Rise), de épp úgy megtalálható bennük a könnyed érzelmiség, valamint az art-rock vonalai is, amiket leginkább a Black Is Magnified képvisel. Azt hiszem René Rutten és testvére Hans Rutten megint csak remek zeneszerzői vénájukról tettek tanúbizonyságot.
A lemez utolsó háromnegyedében hallható Weightless és a Pulse Of Life a nyitó számból már jól ismert elektronikus jegyekre erősítenek rá. A kissé misztikus hangzású és egy kis csipetnyi keleties varázzsal kiegészül két dal némi post-shoegaze típusú bájjal kecsegtet el minket, amik többnyire a Tides Of Nebulá-ra és a Sigur Rosra emlékeztetnek. A záró On Delay egy melankólikusabb, egyben alternatív rockosabb, pop-rockosabb darab, amiben megint csak Silje Wergeland dallamain van a hangsúly.
A Beautiful Distortion egy meglehetősen kreatív és nagyon jól összetett album, és annak ellenére, hogy nem az eddigi leginnovatívabb, legmerészebb lemezük, igazán kellemes perceket tud szerezni. A dalokban egyaránt ott vannak a gyökerek és a modern hangzásvilág gyönyörűségei, de a vége felé nekem mintha mégis hiányozna belőlük az a tűz, amit úgy mondunk: fülbemászókat. Dallamosságuk és melódiájuk, sokszor valahogy csak átcsússzanak az ember fülén ahelyett, hogy megragadnának benne. A kíváncsiságomat sajnos valahogy legyőzte a csalódottságom, ami az a tény sem változtat, hogy a lemez megjelenésével egy időben kiadtak egy háromszámos kislemezt is Interference címmel, amire a kísérletezőbb, industriálisabb Stronger és annak kistestvére a Disconnect, valamint ötödik stúdióalbumuk, az 1998-es How to Measure a Planet? címadó dalának live változata került fel.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.