Ahogyan azt már korábban is mondtam, míg a nagyvilágnak ott van Brant Bjork, addig nekünk itt van egy Urania, és egy Whorediezel projektünk, amik mögött a multi-instrumentalista remete, Aiwass áll. A két projektet akarva, akaratlanul is együtt kell, hogy említsem, hiszen mind zeneileg, mind pedig hangulatilag nagyon szorosan, amolyan szimbiózisban működnek. Aiwass, az Urania és a Whorediezel, illetve számtalan más zenei projekt létrehozója, működtetője, még valamikor 2010 nyarán állította pályára a psychedelic-space, progresszív jazz-stoner vonalonmozgó Urania, és a vele párhuzamosan futó, hagyományosabb doom alapú, de jócskán kísérletezős acid stoner rock Whorediezel nevű projektjeit.
Aiwass Multi-instrumentalista zeneszerzőként (mind a múltban, mind a jelenben) saját elképzeléseinek megvalósítása mellett leginkább zenéje egyediség minőségére, semmit a koncertezésre törekszik (bár ez utóbbira is volt korábban néhány kísérlete). Zenei projektjeivel és azoknak egyedülálló irányvonalaival, valamint hangulatával, filozófiailag és stílusilag is egyedit alkotott, mitöbb, valamilyen szinten „saját keretein belül” meg is reformálta a stoner és a pszichedelikus rock műfaját. A mestere, vagy inkább az alkotó a tőle megszokott csendes magányában készíti különböző stílusú zenei projektjeit (Mazarine, Non Metuit Mortem, Penthalfa, Kill Me, Bloodlamb, Uforia…stb), melyeknek egy-egy újabb darabjaival időről időre, majdhogynem meglepetésszerűen felbukkan. A kísérletezős pszichedelikus stoner rock vonalú Urania projektjével legutóbb két éve találkozhattunk, most azonban Lickerish Grins and Dirty Jokes címmel egy újabb albumával jelentkezett.
12 dalos instrumentális hangvételű albumának témái elmondása szerint nem is annyira újjak, hiszen legtöbbjük jó pár éve már fiókja, pontosabban a vinyója mélyén lapult. Ezeket most kicsit leporolta és még hozzájuk csapott pár újabb témát a tőle megszokott sivatagos, progresszív, illetve improvizatív jazz, valamint a ’70-es évek klasszikus jegyeit hordozó pszichedelikus hard rock és filmzenei hatású elszállásokat. Ezekkel az úgymond klasszikus hangulatú elszállásokkal indítja a lemezét az I’ll Be Back by Tuesday markánsan, kissé gépies riffeléseiben, melyek után egyből belecseppenünk delejesen sercegő pszichedéliájának játékos örvényébe, melyek hol az art-jazz, hol pedig a space rock vonaláról érkeznek. Az előbbi pszichedelikus tekerések továbbra is meg maradnak az ezt követő Rocks Pathed With Stone és a Sad Beginning, Happy Ending témáiban, igaz kiegészülnek jókora sivatagos kőtörmelékkel és hosszan tartó kozmikus – futurisztikus hangulatú, beat-beütésekkel teli lebegésekkel. Ezekkel ellenben a Punkbeat Melodie egy laza rockabilly-s érzettel nyit és ezt a feszes energiáját egész végig meg is tartja. A Zlowly We Stoned hozza a jellegzetesnek is mondhatő jazz fúziójának pszichedelikus trippeit, az Incarnated Stoned Abus pedig egy bő lére engedett chill-out érzéssel lebegtet. Az I Met Her In The Orient simán felférne Brant Bjork, valamelyik kísérleti anyagára, csak úgy, mint a Short Amnezzia vintage (disco) fúzzai és Lickerish Grins and Dirty Jokes kozmikus felhőbe burkolt art-rock, pop-rockos vibrálási, amikbe van egy enyhe Santana-féle latin rock utóérzet is. Ezt az egészet egyfajta delejes lebegésként zárja le a Caravan és az elektronikus cyber vonal rövidke Mirage Memory, ami dub-step és filmzenés attitűdének köszönhetően akár egy sci-fi film egyik betétzenéje is lehetne. Csak úgy, mint az improvizatív ambient delej hangjaiból kibontakozó Only When I Stoned Myself könnyű pszichedelikus / stoner vonalvezetésű riffeire, egyfajta transzcendentális hangulatta felépített misztikus vibrálásainak jam fonala.
Hogy mint is add a közel 50 percében ez a lemez. Azt, amit egy „szokásos” Uránia lemezek. Se többet, se kevesebbet… se valami újat, csak azt, ami elvárható. Nekem csalódást nem okozott. Az egyszerre több dallam és hangsávon futó témáit most is élvezet volt hallgatni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.