A portugál Vai-te Foder egy életfelfogást és filozófiát reprezentál. Sok összetevőből alkották meg hangzásukat, sok helyről ellestek olyan dolgokat, amiket sikerrel betudtak építeni sajátságos stílusukba amit ők csak motorcrust néven emlegetnek. 2003-as megalapításuk óta ezt az általuk definiált hangot keresik. Hogy ezt sikerül-e valaha elérniük? Csak tőlük függ. Ha egyszer rábökik, hogy igen, ez az, ez motorcrust, akkor majd elkezdődhet a végtelenségbe nyúló, totálisan értelmetlen beskatulyázás. A Vai-te Foder egy olyan banda, akik nem engedik meg azt egy zsánernek sem, hogy nyakörvet kössön a nyakukra. A sablonokból egy olyan alakzatot, formát kreálnak, ami mindig változó és friss muzikális kinyilatkoztatásban ér véget. A forrás viszont mindig ugyanonnan ered, ez pedig a folyton lázadó és konformokat eltaszító punk. Pontosabban annak a mutáns elágazásai, amik még dühösebben rúgják le a vesénket, mint azt az ősstílus tette. Nem mai osztagról van szó, profik is abban amit csinálnak és a Poço talán a legjobb reprezentációja mindannak, ami őket definiálja. Kicsit több mint 35 perces játékideje alatt, legalább dupla ennyiszer küldött el a kurva anyámba a lemez és én ezt imádom.
Paulo és Patife fogja leugatni a fejünkről a hajat, Cirro gyűri a három akkordot, Morcego ujjazhatja a basszust és Jordi dobjátéka fogja bucira püfölni a pofánkat. Nem véletlenül írtam azt, hogy egy életfilozófiát reprezentál a Vai-te Foder. Ők azok a fazonok, akik nem engedik azt, hogy akár csak egy pillanatra is elpuhuljon a zenéjük, a sötét pincékben adott koncertek az ő világuk és nem a rózsadombi gördeszkapark. Olyan dühöt, dacot és ellenállást testesítenek meg muzsikájukban, ami minden ellen küzd, ami a többségi társadalom számára becses. A 70-es évekbeli munkásosztály szólal meg rajtuk keresztül. Azokból az időkből, amikor ez a társadalmi besorolás talán nem csak papíron létezett…habár ki tudja. Az idő megmutatta, hogy nem lehet felrúgni ezt a világrendet, nagyon messzinek tűnik az eredeti tűz által eregetett füst, de mégis itt vannak, és teljes erőből a levegőbe ugatják mindazt a talicskányi fost, ami éri őket az életben. Nem is igazán tudjuk, mi az amiért küzdünk, de annyi tuti, hogy meg is halnánk érte, ha muszáj. Ez a szellem egyre inkább eltűnőben van. Ha nem tudjuk legyőzni, akkor csatlakozzunk hozzá alapon áll hozzá a mostani generáció színe-java a dolgokhoz. Na nem mintha ez anno nem így lett volna, de az arány kényelmetlenül megbillent a külsőségek és a már feleslegesnek mondható mértékű materializmus javára.
A Vai-te Foder mindezt elveti magától, és keblére öleli a 70-es, 80-as évek szellemét, amikor még a totális nihilben fogant célok elérése nem tűnt lehetetlen küldetésnek. Mindezt egy olyan komplex mixben testesítik meg, amiben megtalálható a hardcore elemi erejű dühe, a crust horzsoló ellenállása, a grind őrült energiája, a crossover egyesítő ereje valamint a mocskos rock ‘n roll örökké lázadó szelleme. Minden egyes dalban valami újat fedezhetünk fel, nincs két egyforma tétel a lemezen, ezáltal állandóan friss érzetet kelt bennünk a Poço. Ha akarom az egyik számban a Black Flag ver teljes erőből pofán, miközben egy szörfös riff szól a Dead Kennedys stílusában. A másikban a Discharge fog szaros csizmával a májamba taposni, mire észbe kapok már a következő dalban kapok egy villámgyors sorozatot a gyomromba az Extreme Noise Terror és a Napalm Death stílusában. Már alig állok a lábamon, erre a következő számban csordavokállal könyökli be az orromat a D.R.I. és az S.O.D. crossoverje. Végezetül a Motörhead fog a fejemen széttörni egy üres sörösüveget. Mindennek végeztével egyesült erővel állnak körbe és rugdossák félholtra a már amúgy is szétgyalázott testem maradékát. A végállomás pedig az intenzív osztály.
A Motorcrust Junkies számban pedig megszólal maga Jézus is. Bizony, maga GG Allin indítja a számot egy fél perces bejátszással. Tökéletesen összefoglalja az ilyen és ehhez hasonló zenék irányelvét, hogy milyennek kellene lenniük, mi az ami ellen küzdenek és mi az, ami ő szeretne lenni: az ellenségünk, Mindig is azt volt a cél, hogy ez a zene veszélyes legyen, ne akarjon semmilyen szín alatt belesimulni a társadalmi elvárásba, ne adja fel a lelkét és a megalkuvás szóra köpjön egy hatalmas sárga turhát olcsó kátránnyal tarkított tüdejéből. A Vai-te Foder nem tévesztette szem előle ezt a filozófiát és ha van bármi is, amit ettől a „különleges” emberfajzattól megfogadhatnak az pont ez a pár mondat, amit betettek ennek a dalnak az elejére. Nem tökéletes az album, legalábbis számomra nem. Ahogy azt már korábban említettem a Motörhead sose tartozott a kedvenc bandáim közé és az ebben a stílusban fogant számok nem az én ízlésemet reprezentálják, de ez legyen az én bajom. Az utolsónak érkező The Hammer például nem rossz feldolgozás. A horzsoló, kissé mély ugatások kellő energiát, vadságot közvetítenek, a primitív zenei megoldások meg nem egyenlőek avval, hogy nem tudnak játszani a hangszereiken. Feszesek és precízek a számok, a grind részek blast beatjei reprezentálják ezt a legjobban. És ami a legfontosabb: ökölbeszorul tőle a tenyerünk, ropogni kezdenek a fogak és felszabadítja a bennünk szunnyadó energiákat. Ha csak egy kicsit is magadénak érzed a fentebb taglalt stílusokat, bandákat,szellemiséget, akkor kár lenne kihagyni a Poçot.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.