
Még pont ahhoz a generációhoz tartozom, akiknek élő élményeik maradtak a VHS korszakról. Ha nem elégedtél meg a TV által nyújtott kínálattal és HBO előfizetés se volt, akkor a videotékák és kölcsönzők irányába vetett a sors. Emlékszem milyen büszke voltam magamra, hogy 4 éves létemre már tudtam kezelni a videót. És már azt is tudtam, hogy aki kikölcsönöz egy filmet, és nem tekeri vissza a szalagot, az egy címletes seggfej, akinek azonnali eutanázia és mumifikálás lesz a jutalma. Nekem nagyobb élmény volt a videotéka, mint a játékbolt. Sorakoztak egymás mellett a jobbnál jobb borítókkal megspékelt dobozok, és már akkor is a legvonzóbb a horror szekció volt. Szintén jó emlék, amikor a tékás csaj leguggolt hozzám és megkérdezte melyik rajzfilmet szeretném? Határozott választ kapott tőlem: „Drakula!”. Ennek a műfajnak a koronázatlan királyai pedig az olaszok. Lucio Fulci és Dario Argento olyan atmoszférát teremtettek filmjeikben, ahol tényleg átjárta a félelem a lelket. A mostani filmekből ez nagyban hiányzik. Ha megijedünk valamitől, az az érzés pár másodperc múlva elillan, a félelemérzettől viszont sokáig nem lehet szabadulni. A gore főszerepbe hozását meg meg sem említem. A 2015 óta aktív, Kanadában alakult VHS is hasonló véleményen van. Hatodik albumuk, a Deep Gashes and Long Lashes ezeknek a klasszikusoknak állít méltó emléket.

Mike Hochins (vokál, gitár), Curtis MIll (basszus) és Andy Middaugh (dob) alkotják ezt a formációt és egy érdekes fejlődéstörténet az övék.A 2016-os debütáló Screaming Mad Gore dallistája még egy grind bandára utal. 19 dal, legtöbbjük egy perc környékén. A death metal ott volt, de közel se a főszerepben, ő inkább a 2-es számú zombi volt a stáblista végén. Ez azonban albumról albumra változott. Eklektikus hangzás volt rájuk a jellemző, különféle stílusokat vegyítettek. Egy grind témát simán követhetett egy hair metalra jellemző gitárszóló. Tavalyi I Heard They Suck…Blood albumuk talán a leghagyományosabb dalszerkezetekkel rendelkező műve a VHS-nek, egyben a legkoncentráltabb is. Szintén jellemző rájuk az albumok tematizálás is, legyen az a mélytengeri világ szörnyűségei, űrbéli kalandozások vagy a vérszívó vámpírok témavilága.
A Deep Gashes and Long Lashes szintén ilyen felfogásban készült, ráadásul zeneileg ismét sikerült csavarni egyet a dolgokon. Sokatmondó címmel rendelkezik az első számunk, az I Want Your Eyeball. Amint elindul a dal, 80-as évekre jellemző szintetizátorfutam köszönt minket, mintha csak az egyik talján klasszikus főcím zenéjét hallanánk. Ez nem tart sokáig, belépnek a hagyományos metal elemek is a dalba. Viszont nem hagyományos értelemben vett death metalról van itt szó. A dallamok kifejezetten a szintetizátort követik, a gitár csak a billentyűt figyeli. A dobos kifejezetten primitív d-beat témákat hoz nekünk. A vokál a mélyen hörgős death morgás és a közepesen rekedtes gégemetszésen átesett láncdohányos nagybácsi stílusokat részesíti előnyben. A keverőpultnál nagyon szimpatikus lehetett a dobos srác, ugyanis az ő ütéseit lehet a legélesebben hallani. A szintetizátor pedig továbbra is hallható a háttérben, különösen ha lelassulnak a többiek és hagyják lélegezni a dalt. Azért hatalmas lélegzetvételű, progresszióba hajló kompozíciókra itt se számítsunk, a legtöbb dal 2 és 3 perc között mozog. A címadó dal is szintetizátorral köszönt minket, analóg hangzása pedig kifejezetten arra a korszakra jellemző, amelyiket reprezentálni hivatott. És ismét nem a gitár a főszereplő, a billentyű megadta az alaptémát, azoknak ad extra erőt a gitár, a dob és a basszus. Nagyon érdekes koncepciót talált ki a VHS és mindenek felett rendkívül hangulatosat is. Abszolút megelevenednek előttem a már jól ismert filmek.
A Filthy Slimy Pervert annyit variál a dolgon, hogy itt már a gitár és a billentyűk egyszerre érkeznek meg a buliba. A billentyűknek itt is legalább akkor szerepük van a dologban, mint a többi számban és ebben ne is várjunk változást a többi számban sem. Ez nem jelenti azt, hogy a többi hangszer fejére nőtt a szinti, szimbiózisban vannak és egy szekciót alkotnak. Nem mindegyik téma telitalálat, ezt is a kicsit gyengébb számok között tartom számon, de a hangulat most is ott van. A hörgés is hagyományosnak mondható, a kétféle stílus jót tesz a változatosságnak. Erőteljes mindkét stílus, de azért világmegváltásra itt se számítsunk. Furcsának hathat ilyet olvasni egy extrém metal koronggal kapcsolatban, de nálam simán a billentyűk viszik a prímet. Annyira sikerült a VHS-nek eltalálnia azt a nagyon jellegzetes hangulatot, amit ezek a filmek árasztanak magukból, hogy az szinte tanítani való. Rengeteg szalagon átrághatták magukat annak érdekében, hogy tényleg megfogják a grabancánál a hangulatot. A Fear, Murder, Obsession billentyűtémai a legkiválóbbak között vannak, borsódzik a hátam minden alkalommal, amikor ezeket a kísértetiesen angyali tónusú és mégis hátborzongató futamokat hallom.
A következő Solange szinte a z italodiscora jellemző ütemekkel érkezik és engem megvett kilóra. Imádni való, ahogy ebből a groovera építkező téma átvált a kísértetiesebb, vérfagyasztóbb témákba és az a szóló…megint előjött a hair metal. Gondolom, hogy ez sokaknál kifogja verni a biztosítékot, hogy az eredeti stílusuktól eltérő, merőben a billentyűkre építkező lemezt ad ki a VHS. Én mégsem lepődtem meg. Hiába nem volt rájuk jellemző eddig ez a stílus, mindig formáltak egy kicsit a hangzásukon. Ez egy koncepcióra épülő album, ami fejet hajt a régi olasz horrorok világa előtt, így még csak tartósnak se mondanám ezt az állapotot. Amiért meg nagyon nagy ríszpekt illeti őket, hogy nem tudták le a témát pár filmbejátszással és aztán jött volna a tipikus hús-krumpli death metal. Sikerült a keménységet és a hangulatot házasítani egymással. Egyáltalán nem hibátlan a végeredmény, de nagyon egyedi amit alkottak. Tegyetek be egy klasszikust ti is a lejátszóba és had legyen a VHS Deep Gashes and Long Lashes albuma a háttérzene. Ezt már mától megtehetitek, ugyanis már a mozikban vetítik a Deep Gashes and Long Lashes-t, forgalmazója pedig a Horror Pain Gore Death Productions.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.

Nekem kicsit az ének (a mi?!) egydimenziós. De… A koncepció óriási. A klasszikus VHS filmek szintis hangulatait majd’ maradéktalanul visszaadja. 🙂 – Huh, az a sok olasz-amerikai „spagetti” (ninjástól-erotikusig) film eléggé rányomta a bélyegét a narrátoros filmcsodákra. Igen, mai szemmel is hangulatosak, van egyfajta báj bennük. 🙂
Ha valakinek van Scart-os kimenetelű videólejátszója, nyugodtan adja a fejét a lapostévén való filmnézéshez. Van már Scart to HDMI kütyű. 🙂 Van rajt’ egy kapcsoló, ami a jelet 720-1080p-hez igazítja. (Bár az már más kérdés, hogy a kinyúlt, autotracker ellenére is csíkos, torzult hangú, narrátoros filmeket a kis család hogyan éli meg.) 🙂
Így utólag belegondolva tényleg lehetett volna több színt vinni az énekbe, de a hangulat az viszi a hátán az egészet.
Tényleg volt egy olyan bájuk, hogy nem lehetett rájuk haragudni, még akkor sem, amikor konkrétan láttad a kamerát a jelentben 🙂
Fú na ezt még nem próbáltam, érdekes élmény lehet. Nekem direkt ezért van egy 97-es Grundig TV-m, hogy meglegyen a hangulat videózás közben.