2025.07.08. Barba Negra Blue Stage – Magma Rise, At Night I Fly, Devil Seed

Az idei év egyik nagy meglepetése számomra a Wall of Sleep albuma volt. Ahogy a lemezismertetőben is írtam, a BZ-vel készült első lemez simán elment mellettem és igazság szerint minden további próbálkozásom sem hozott áttörő eredményt. A The Kingdom-mal viszont szerencsés csillagállásnál találtunk egymásra. Minden, de tényleg minden abba az irányba mutatott, hogy nem szabad kihagyni a lemezbemutatót. (Köszi H-Music!)

Az estére egy különleges, nagyon tetszetős line uppal készültek. A doom stílus szelleme lengte körül a Barba Negra Blue Stage-et. A nyitó Devil Seed valahogy nem az én világom. Próbáltam megbarátkozni velük a koncert előtt, de valahogy nem sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Pedig érzem benne, hogy jó és profi, de ezek ellenére és az előbbiek hatására végül úgy alakult, hogy az ő bulijuk helyett egy különleges koncert előtti beszélgetésbe merültünk, aminek az lett a vége, hogy csak kívülről hallottam a műsorból valamennyit. Legközelebb viszont mindenképp bepótolom, mert mindenki nagyon dicsérte a csapatot.

Az At Night I Fly viszont nagyon érdekelt. Igaz, a tavalyi, sokak szerint méregerős lemezükkel én annyira nem tudtam megbarátkozni, de az biztos, hogy ezen az estén egy baromi összeszedett zenekart láthattunk. A műsorban fele-fele arányban hangzottak el dalok a 2019-es Mirror Maze és a tavalyi collision/fusion/division albumokról, természetesen profi előadással. Itt-ott én éreztem ugyan némi Dream Theater hatást, de csak egészséges mértékben, jelzés értékűen. Fogalmazzunk úgy, hogy Petrucciék szelleme átsuhant a termen, de ez csupán annyit hozott elő belőlem, hogy talán meg kellene hallgatni néhány DT lemezt… De hogy ne kanyarodjunk el, az ANIF műsorába ha akarnék sem tudnék belekötni. Attól függetlenül, hogy csak felületesen ismerem őket engem beszippantott az előadás. Persze ez nem csoda, hiszen anno – talán a Queensryche vagy az Adrenaline Mob előtt a PeCsában – láttam már a gitáros Horváth András Ádám és BZ közös produkcióját a Dreyelands soraiban. Így nem okozott meglepetést, hogy milyen erős a kohézió közöttük. A dalok meg – bár elmélyülést igényelnek mégis – jól működtek élőben.

A Mood-ot anno az első Demonstráció II-n megjelent dalukkal (Stardrifter) ismertem és kedveltem meg. Egyszer sikerült is látnom valamelyik mezőtúri fesztiválon őket. Amikor a csapat szétment, nekem a Hegyi Kolos/Megyesi Balázs–féle Stereochrist volt a szimpatikusabb, a Wall Of Sleep akkor valamiért nem kapott el. Valamiért Holdampf Gábor hangjával – amit a Mood-ban szerettem itt – nem tudtam megbarátkozni. És ez igaz a Magma Rise-ra is. Számomra pedig az ének kardinális kérdés egy-egy lemeznél, szóval továbbra sem tudok megbarátkozni a csapattal, de ennek ellenére tök jó koncertet adtak. A közönség jó rezonált a zenekarral, akik pedig nagy elánnal nyomták el programjukat, melynek gerincét a legfrissebb, Neither Land nor Sea lemez dalai adták. A legnagyobb figyelem az itt a basszusgitárt is kezelő énekesre vetült, de a két gitáros, de főképp Kolos is vonzotta a tekintetet, főleg a szólói alatt. A közönség soraiban sok gyerek is feltűnt, akik láthatóan nem először hallották a dalokat.

Az este fő attrakciója természetesen a Wall Of Sleep legénysége volt, akik számomra egy minden igényt kielégítő műsort adtak. Talán csak akkor lehetett volna nagyobb flash az este, ha mindhárom énekes színpadra áll, hiszen a közönség soraiban BZ elődje is ott volt. Ahogy a lemezismertetőben is írtam, nekem (ezt mindig elmondom) a Cselényi Csabával készült két lemez volt eddig a kedvencem, így nagyon örültem, hogy ezeket sem hanyagolták. A Hungry Spirits, meg a No Quarter Given esett talán a legjobban. Az meg, hogy BZ a felkonf közben a színpadról üdvözölte Csabát és elismerte, hogy ezt ő tudná a legjobban prezentálni mindent elmond. 

Azt továbbra is fenntartom, hogy a csapat harmadik korszakából a friss lemez működik nálam, így a The Kingdom dalait hallgattam a legnagyobb örömmel. Igaz, lemezbemutató ide vagy oda, egészen a hetedik számig kellett várni, hogy megkapjuk az első friss dalt a Letters from the Sea képében. Mit mondjak, itt éreztem igazán, hogy helyben vagyunk. Aztán persze jött még néhány és az itt hallottak alapján bizton állítom, hogy az év hazai lemezei között a helye a The Kingdom-nak. A The Last Straw amúgy is nagy kedvenc, itt is tarolt, csakúgy, mint a zárásul elhangzó címadó és a The Plague. A zenekar nem is lehetne egységesebb, a két gitárosról csak felsőfokban lehet nyilatkozni, de a ritmusszekció érdemeit is csak méltatni lehet.

Igazi doom ünnepen vehettünk részt a H-Music szervezésében. Így kell ezt csinálni. Köszönjük!