Majdnem két és fél év után, október 4-én napvilágot látott az olasz Wind Rose hatodik nagylemeze, amely a 2022-es Warfrontot követi a sorban – és ott is folytatják Francescóék, ahol abbahagyták. Mind a 2019-es Wintersaga, mind pedig az előbb említett Warfront korongokat sokat hallgatom és nagyon tetszik az olaszok által prezentált szimfonikus elemekkel megtámogatott folk/heavy metal, mely véleményem szerint kellően egyedi. Nagyon örülök, hogy azóta kétszer is megnézhettem őket élőben, találkozhattam, beszélgethettem, sőt, még egy rövid interjút is készíthettem velük – hatalmas élmények ezek. Sokadik meghallgatás után egyből leszögezhetem, hogy az olaszok a nyitó dallal mindenféle köntörfalazás nélkül belecsapnak a lecsóba és gyakorlatilag úgy repül el ez a kissé több mint 40 perc, mint a huzat – úgy, hogy minden egyes másodpercét egyszerűen imádom.
A nyitány most is egy szép, két és fél perces instrumentális szerzemény Of Ice and Blood címmel, mely után a Dance of the Axes ugyanúgy csap bele a lecsóba, mint a Drunken Dwarves a Wintersaga albumon. Amikor elindult a szám, egyből arra gondoltam, hogy zeneileg ez tiszta Ensiferum – ami több dalról is elmondható, és amit én egyáltalán nem bánok. Több helyen is lehet különféle hörgéseket, károgásokat hallani, amihez kapcsolódóan kerestem, hogy ki a vendégénekes, aki ezeket csinálja, de nem találtam ehhez semmi konkrét információt – valószínűleg a banda többi tagja, a vokálok felelnek ezért. Majd ha megérkezik a lemez fizikai formátumban, akkor megnézem a szövegkönyvet, hogy van-e bármi ehhez kapcsolódóan feltüntetve benne. Már ebből a dalból előre tudhatjuk, mire számíthatunk az elkövetkező 40 percben – egy rendkívül szórakoztató, bulizós utazásra, melyet fülbemászó, bitang erős dalokat tartalmazó körítés kísér végig.
A harmadikként érkező The Great Feast Underground még egy lapáttal rátesz az előző számra, és ugyan e dal alapján lehet ezt egyszerű mulatós metalnak is hívni, mert nyilván abban is van valami, de alapvetően a Wind Rose nem abból az irányból közelít ehhez a műfajhoz. Zeneileg toljuk tovább a pörgős, dallamos, szélvész tempót, mely egy nagy ivászatról szól – ami nekem már megidézte a Finntroll Trollhammaren dalát, vagy akár a Korpiklaani néhány számát is – utóbbiak egyébként az elmúlt 2-3 lemezeiken igencsak elkanyarodtak/eltávolodtak attól, amit előtte csináltak. Ezek után kicsit visszább veszünk a tempóból és következnek a klipes Rock and Stone, valamint a To Be a Dwarf dalok, melyek felépítésüket tekintve nagyon hasonlóak, mint az Army of Stone vagy a Together We Rise. Többnyire középtempós, bombasztikus refrénekkel megírt trackek – na nem mintha nem lehetne ezt az album összes daláról elmondani.
A Home of the Twilighttal újra csatába indulunk a törpök oldalán, mely dal akár lehetne is egy ilyen csatának az aláfestő zenéje – én simán megnéznék egy ilyen filmet, teljesen jól beleillenének az ilyen menetelős, eszeveszett szerzemények egy-egy ilyen jelenet alá. Egy idő után hasonlónak tűnhetnek a számok, ám ez számomra egyáltalán nem negatívum, mert olyan szinten elviszi a szórakoztatási/szórakozási faktor és az élvezet az egészet, hogy hihetetlen – valamint a rendkívül dallamos, kórusos refrénekkel megtámogatott dalok, mint amilyen a címadó Trollslayer is, ahol a billentyűjáték is sokat dob az egészen, valamint a refrénben kórusként üvöltött „TROLLSLAYER!!!” is, amit nem lehet nem együtt ordítani a bandával. A Warfront lemezen olykor voltak lassabb tempójú számok/számrészletek is, sőt a befejező Tomorrow Has Come egy csodálatos ballada volt – na, ez most ezen a lemezen nincs. Az utolsó előtti Legacy of the Forge is egy dallamos, tempós/középtempós, remek nóta, a befejező No More Sorrow-ban a magas férfi énekkel kapcsolatban is kerestem, hogy ki énekli – ha az összes énekes részt Francesco Cavalieri énekli, akkor le a kalappal előtte, minden tiszteletem az övé. Valamint ez a dal sem egy ballada, hanem a középtempós/tempósabb szerzemény, amely tökéletesen zárja le a számomra rövidke, ám annál élvezetesebb utazást.
Nincs mese, a banda (ezzel együtt) az elmúlt három lemezzel nagyon magasra tette a lécet, most is egy szinte hibátlan korongot tettek le az asztalra, ami nekem még talán az előző két lemeznél is jobban tetszik. És aki érdeklődik a tematika iránt, az a dalszövegeket olvasva még inkább beleélheti magát ebbe a fantáziavilágba és elkalauzolhatja őt a Wind Rose távoli tájakra, csatákba, stb. A hangzás most kiváló, erőteljes, Lasse Lammert most is kiváló munkát végzett producerként, illetve a keverés és masterelés terén. A borító ugyancsak teljesen találó most is, impozáns, illik a koncepcióhoz. Továbbra is érdemes odafigyelni a bandára, mert egyre jobban ismeri meg őket a nagyérdemű – teljes mértékben megérdemelten –, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy jelenleg is turnén vannak a Powerwolf és a Hammerfall vendégeként, aminek keretében 2024. október 22-én, Budapesten, az MVM Dome-ban láthatja őket a magyar közönség. Remélhetőleg jövőre pedig egy újabb headline turné keretében is megnézhetjük őket itthon (is), ennek a lemeznek a bemutató turnéján.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Nagyon jó leírása a lemeznek, én is hallgatom megjelenése óta.
Ráadásul 10.18-án jön az új Ensiferum lemez is Winter Storm címmel. 😉
Köszi, Sheol! 🙂 Meglehet, hogy az előző, Warfront lemez valamivel „komolyabb” hangvételű volt a dalokat tekintve, ez pedig jóval bulizósabb számokat tartalmaz, de mindkettő nagyon jól áll nekik.
Igen, az új Ensiferumot is várom én is, az előzetes dalok alapján újfent egy remek albumot fogunk kapni Petriéktől. Majd arról is jön utána nemsokára az ajánlóm.
Nekem pont a komolyabbsága miatt tetszettek jobban az előző albumok. Nekem most ez egy kicsit túl bulizós lett, de azért hallgatom még párat.