Majdnem két és fél év után, október 4-én napvilágot látott az olasz Wind Rose hatodik nagylemeze, amely a 2022-es Warfrontot követi a sorban – és ott is folytatják Francescóék, ahol abbahagyták. Mind a 2019-es Wintersaga, mind pedig az előbb említett Warfront korongokat sokat hallgatom és nagyon tetszik az olaszok által prezentált szimfonikus elemekkel megtámogatott folk/heavy metal, mely véleményem szerint kellően egyedi. Nagyon örülök, hogy azóta kétszer is megnézhettem őket élőben, találkozhattam, beszélgethettem, sőt, még egy rövid interjút is készíthettem velük – hatalmas élmények ezek. Sokadik meghallgatás után egyből leszögezhetem, hogy az olaszok a nyitó dallal mindenféle köntörfalazás nélkül belecsapnak a lecsóba és gyakorlatilag úgy repül el ez a kissé több mint 40 perc, mint a huzat – úgy, hogy minden egyes másodpercét egyszerűen imádom.
A nyitány most is egy szép, két és fél perces instrumentális szerzemény Of Ice and Blood címmel, mely után a Dance of the Axes ugyanúgy csap bele a lecsóba, mint a Drunken Dwarves a Wintersaga albumon. Amikor elindult a szám, egyből arra gondoltam, hogy zeneileg ez tiszta Ensiferum – ami több dalról is elmondható, és amit én egyáltalán nem bánok. Több helyen is lehet különféle hörgéseket, károgásokat hallani, amihez kapcsolódóan kerestem, hogy ki a vendégénekes, aki ezeket csinálja, de nem találtam ehhez semmi konkrét információt – valószínűleg a banda többi tagja, a vokálok felelnek ezért. Majd ha megérkezik a lemez fizikai formátumban, akkor megnézem a szövegkönyvet, hogy van-e bármi ehhez kapcsolódóan feltüntetve benne. Már ebből a dalból előre tudhatjuk, mire számíthatunk az elkövetkező 40 percben – egy rendkívül szórakoztató, bulizós utazásra, melyet fülbemászó, bitang erős dalokat tartalmazó körítés kísér végig.
A harmadikként érkező The Great Feast Underground még egy lapáttal rátesz az előző számra, és ugyan e dal alapján lehet ezt egyszerű mulatós metalnak is hívni, mert nyilván abban is van valami, de alapvetően a Wind Rose nem abból az irányból közelít ehhez a műfajhoz. Zeneileg toljuk tovább a pörgős, dallamos, szélvész tempót, mely egy nagy ivászatról szól – ami nekem már megidézte a Finntroll Trollhammaren dalát, vagy akár a Korpiklaani néhány számát is – utóbbiak egyébként az elmúlt 2-3 lemezeiken igencsak elkanyarodtak/eltávolodtak attól, amit előtte csináltak. Ezek után kicsit visszább veszünk a tempóból és következnek a klipes Rock and Stone, valamint a To Be a Dwarf dalok, melyek felépítésüket tekintve nagyon hasonlóak, mint az Army of Stone vagy a Together We Rise. Többnyire középtempós, bombasztikus refrénekkel megírt trackek – na nem mintha nem lehetne ezt az album összes daláról elmondani.
A Home of the Twilighttal újra csatába indulunk a törpök oldalán, mely dal akár lehetne is egy ilyen csatának az aláfestő zenéje – én simán megnéznék egy ilyen filmet, teljesen jól beleillenének az ilyen menetelős, eszeveszett szerzemények egy-egy ilyen jelenet alá. Egy idő után hasonlónak tűnhetnek a számok, ám ez számomra egyáltalán nem negatívum, mert olyan szinten elviszi a szórakoztatási/szórakozási faktor és az élvezet az egészet, hogy hihetetlen – valamint a rendkívül dallamos, kórusos refrénekkel megtámogatott dalok, mint amilyen a címadó Trollslayer is, ahol a billentyűjáték is sokat dob az egészen, valamint a refrénben kórusként üvöltött „TROLLSLAYER!!!” is, amit nem lehet nem együtt ordítani a bandával. A Warfront lemezen olykor voltak lassabb tempójú számok/számrészletek is, sőt a befejező Tomorrow Has Come egy csodálatos ballada volt – na, ez most ezen a lemezen nincs. Az utolsó előtti Legacy of the Forge is egy dallamos, tempós/középtempós, remek nóta, a befejező No More Sorrow-ban a magas férfi énekkel kapcsolatban is kerestem, hogy ki énekli – ha az összes énekes részt Francesco Cavalieri énekli, akkor le a kalappal előtte, minden tiszteletem az övé. Valamint ez a dal sem egy ballada, hanem a középtempós/tempósabb szerzemény, amely tökéletesen zárja le a számomra rövidke, ám annál élvezetesebb utazást.
Nincs mese, a banda (ezzel együtt) az elmúlt három lemezzel nagyon magasra tette a lécet, most is egy szinte hibátlan korongot tettek le az asztalra, ami nekem még talán az előző két lemeznél is jobban tetszik. És aki érdeklődik a tematika iránt, az a dalszövegeket olvasva még inkább beleélheti magát ebbe a fantáziavilágba és elkalauzolhatja őt a Wind Rose távoli tájakra, csatákba, stb. A hangzás most kiváló, erőteljes, Lasse Lammert most is kiváló munkát végzett producerként, illetve a keverés és masterelés terén. A borító ugyancsak teljesen találó most is, impozáns, illik a koncepcióhoz. Továbbra is érdemes odafigyelni a bandára, mert egyre jobban ismeri meg őket a nagyérdemű – teljes mértékben megérdemelten –, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy jelenleg is turnén vannak a Powerwolf és a Hammerfall vendégeként, aminek keretében 2024. október 22-én, Budapesten, az MVM Dome-ban láthatja őket a magyar közönség. Remélhetőleg jövőre pedig egy újabb headline turné keretében is megnézhetjük őket itthon (is), ennek a lemeznek a bemutató turnéján.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
