Az erdélyi Wolfsgrey szóban forgó lemeze idén már három éves, azonban a kiadvány az egyedisége révén helyet követel magának az idei megjelenések között. A Wolfsgrey neve „sajnos” a szűkebb értelemben vett határainkon belül kevésbé ismert. Ennek oka lehet a zene nehezen emészthetősége mellett a tagok ismeretlenségbe rejtőzködése is.
Antropológia tanulmányok hiányában ugyan, de remélhetőleg jó nyomon járok, ha székelynek minősítem a borítón látható öregembert, aki egy gyökérbe kapaszkodva pipázik a hegytetőn vagy éppen a pokol tornácán. Mindenesetre a kép azonnal megragadja az ember tekintetét. Maradjunk annyiban, hogy a black metal színtéren, de a tágabb értelemben vett metal vonalon sem szokványos a borító. És a korongon hallható zenéről még egy szót sem írtam, pedig az sem mondható fogyasztóbarátnak, illetve hétköznapinak.
A Wolfsgrey tagsága több szállal is kötődik a jóval közismertebb Siculicidium felállásához. Az egyik legmarkánsabb közös pont maga az énekes, Lugosi Béla személye. A neve garancia a groteszk, tébolyult énekhangokra és a nem ritkán beteg dalszövegekre. Az Unbreakable című nyitódal egy jó értelemben vett faék egyszerűségű, hogy azt ne mondjam punkos black metal szerzemény. A legkorábbi Venom felvételek között is helye lehetne, ha nem lenne benne az a bizonyos primitív dallam, amit feltehetően valamilyen billentyűs hangszerből csalogattak elő. A nagybányai című szerzemény egy dobpergős, múlt századi toborzót idéző részt is tartalmaz, de van benne punk is, az egykori kormányzóról szóló dalszöveget pedig a booklet információi szerint egy Horthy Miklósról szóló népköltésből kölcsönözték.
A címadó egy gyors black metal riffel nyit, a kopogó dobok pedig egyhangúan csörömpölnek. Az angol nyelvű énekre mintha szándékosan lenne ráerőszakolva a jellegzetes magyar akcentus. Az Under Filth & Violence elején valami gonosz mondókát szavalnak, aminek semmi köze a zenei alaphoz. A Turn the Lights Off talán a leghagyományosabb „black metal” dal a CD-n. Az egyszerű szólója viszont olyan, mintha valami ismeretlen NWOBHM demóról ollózták volna ide a 80-as évek legelejéről. A hetedik és a nyolcadik dalok címei (Iron Vagina of the Countess és From Cunt to the Grave) önmagukért beszélnek, ha eddig lett volna bármi kétségünk a banda nonkonformitása felől, ez a két szöveg végképp eloszlathatja őket. Az utolsó, Daráló című dalban pedig a The White Stripes Black Math című számát dolgozták fel, dalszövegként ráillesztve Weöres Sándor szerzeményét. Maradjunk annyiban, hogy ezúttal sem lett hétköznapi a végeredmény.
Disszonáns, groteszk, primitív, tébolyult, nonkonformista… Rengeteg jelzővel lehet illetni a Wolfsgrey lemezét, de azzal még a legnagyobb rosszindulattal sem lehetne vádolni a bandát, hogy könnyen befogadhatóak, a felületes zenehallgatói igényeket kiszolgálók lennének. A negatív hangulat ellenére mindig öröm (ez esetben nem tudom mennyire helyén való ez a szóhasználat) számomra olyan lemezt felfedezni, ahol az alkotók nem szóról szóra mondják fel a leckét, hanem egyéni színekkel állnak elő és folyamatosan meglepnek a CD hallgatása közben. Ez pedig vitathatatlanul a Wolfsgrey sajátja, náluk ugyanis sosem lehet kiszámítani, hogy egy dal közben milyen váratlan fordulattal állnak elő.
Aki a megjelenése idején hozzám hasonlóan átsiklott a Wolfsgrey lemeze felett, a hamarosan megjelenő Siculicidium lemezre tökéletesen hangolódhat ezzel az albummal. A Sun & Moon Records ismét bizonyította, hogy nyitott fülek szükségesek a kiadványaikhoz.
Az ajánlót írta: Andris
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.