Nagyon ajánlom mindenkinek, hogy ne hagyja az utolsó pillanatra a koncertre indulást. Akkora meglepetés már régen ért, mint amikor az MVM Dome felé haladva sok száz méteres kígyózó sorokkal szembesültünk. Nem voltunk egyedül ezzel, mert még utánunk is sokan álltak be a sorba. A szervezők előtt le a kalappal, mert látva ezt, újabb kapukat nyitottak meg és erről az önkéntesek útján tájékoztattak is minket. Köszi!

Azt is érdemes az elején elmondani, hogy rengeteg tizenéves fiatal jött el. Nálunk is Emma lányom volt, aki figyelmembe ajánlotta a koncertet, lévén nekem nem ez a fő zenei irányom, de összességében nem csalódtam, sőt, igazán jól szórakoztunk. Persze az idős korosztály is képviseltette magát és láttam komplett családokat is. 

Sajnálatos módon ennek ellenére a Wind Rose utolsó dalának néhány percét kaptuk csak el, de még a Mória bányáit idéző törpös színpadképet láthattuk. Legközelebb jobban igyekszünk. 

A Hammerfall szerepe a klasszikus heavy metal ’90-es évek legvégi-kétezres évek legeleji újraélesztésében vitathatatlan. Én mondjuk néhány dalon és egy tombolán nyert EP-n kívül nem ismertem alaposabban a munkásságukat, de a hatásukkal tisztában vagyok. Nem néztem utána, de valószínűleg a farkasok is tisztelik Oscarékat, így a közös turné nyilván jó ötlet. Azt sem lehet elvitatni, hogy ezzel a párosítással talán több generáció is megismerhette a másik kedvenceit. 

A Hammerfall az igazi HM zászlaját emelte magasba. Kerek koncertprogramot kaptunk, kiváló dalokkal. Volt itt minden. Várfalas színpadkép, metal himnuszok, motoros érzés, hard rock. Joachim Cans rutinosan vezényelte le a  bulit. Néha kicsit sokat beszélt talán, de nem volt vészes. A gitárosokkal együtt bejárták a színpadot. Végig volt látnivaló.

Már az elején elnyomták az egyik legnagyobb himnuszukat a korai érából (Heeding the Call), de talán a szetjük legemlékezetesebbje a Let the Hammer Fall volt. Igaz, a záró Hearts on Fire is nagyot ment. A 30+-os banda végig pörgött, nem látszott rajtuk a kor, ha szabad ilyet mondani. 

Egy hosszabb átszerelés után megérkezett az est fő attrakciója. A Powerwolf nekem sokáig egy volt a power metal csapatok közül, akik imidzsükkel fel is hívják magukra a figyelmet. Mivel az utóbbi években sem a power metallal nem ápoltam közelebbi kapcsolatot, sem a vámpíros/vérfarkasos cuccok nem érdekeltek különösebben, így az ismerkedés is elmaradt. Ha jól rémlik, a lányom hallgatta és kérdeztem, mi ez, akkor figyeltem fel rá. Amikor szóba került, hogy Pesten játszanak, akkor rögtön jött is a kérdés, hogy megyünk-e? Na, hát mentünk. (Köszi H-Music, köszi Dóri!) Nem is bántuk meg. 

Rég voltam ilyen látványos koncerten. Talán nem is a koncert a legjobb szó erre az estére, mert itt egy jól kitalált és látványosan megkoreografált előadást láttunk, ahol bár a zenéé volt a főszerep, azért a külsőségeken is nagy volt hangsúly.

A zenészek felkészültsége ugye ezen a szinten már nem is lehet kérdés, ahogy az sem, hogy a dalok működni fognak élőben is. De az a hangulat, az hol himnikus, hol drámai légkör, amit a dalaikkal megidéznek szerintem már önmagában is kiválóan működik. A körítés ezek hatását még meg is sokszorozza.

Már eleve a romos középkori templomot idéző színpadkép, a kosztümök, a sminkek is megadták az alaphangulatot, de erre még a stratégiailag fontos pontokon piróval is ráerősítettek. És nem spóroltak vele. Ezen kívül pedig még meg kell említeni a frontember kommunikációját, amivel kiválóan irányította a show-t. Mert ez igazából egy igazi színházi elemeket használó előadás volt. 

Attila Dorn kiváló frontember. Karizmatikus, jól énekel és a közönséggel is tud bánni. Ebben nagy segítségére volt a kvázi társ frontemberként működő billentyűs, Falk Maria Schlegel. Az Ő színpadi jelenléte is erős volt, igaz leginkább a mozgásával hívta fel magára a figyelmet, ami engem a Notre Damme-i toronyőrre emlékeztetett. Szerencsére a kivetítőkön jól lehetett követni a műsort. Ezzel még egy pozitívumot kell feljegyezni a koncerthez. 

És hát természetesen mindez nem ért volna sokat, ha nem jók a dalok. De azok szerencsére! Mivel nem vagyok nagy szakértő, csak néhányat emelnék ki az amúgy egységesen magas színvonalú produkcióból. A közönség nagy része persze kívülről fújta a dalok szövegét és ez hatalmas energiákat szabadított el. 

Az Armata Strigoi az elején az együtténeklés begyakorlása majd a dal stratégiailag fontos pontján együtt énekelve ütött nagyot. Aztán jött az 1589, ami nekem a csúcspont volt.

Az Amen & Attack megint a közönség bevonása miatt (is) lett emlékezetes.

A koncert egyik vicces pillanata volt az énekes bakizása a Demons Are a Girl’s Best Friend című dalban, a közönség nagy derültséggel fogadta a kis hibát. 

Az egész estés show-t a ráadásban olyan klasszikus számok koronázták meg, mint a Sanctified With Dynamite, a We Drink Your Blood és a Wolves Against the World.

A ráadásban a Werewolves of Armenia igazi csúcspontként zárta le az estét. Ezek után méginkább a Powerwolf dalait veszem elő, ha power metalra vágyom. A látványos show miatt egészen biztosan másképp tudom hallgatni és azt is értem, miért van ilyen nagy sikere a csapatnak a fiatal generáció körében is.

Látható, hogy ha egy zenekar jó dalokat ír és még valami extrát (koncepció, kinézet, háttérsztori, akármi) is hozzátesz, amivel elcsípi a közönség figyelmét, akkor egy idő után a beletett energia visszajön. Azt gondolom, a gótikus, vámpíros, vérfarkasos koncepció, ha jól van megcsinálva, még manapság is kellően figyelemfelkeltő és könnyen megtalálja az utat a fiatalokhoz is.