A Bewized egy görög négyesfogat, a The Scorch of Rage pedig a debütáló nagylemezük, ami már 2010-ben elkészült, de a nemzetközi terjesztést csak 2011 tavaszán kezdte meg a Casket Music. És nemrég szerkesztőségünkbe is eljutattak egy példányt az ominózus CD-ből. Első blikkre az ember hajlamos lehet azt gondolni, hogy görögök és a metal? Ugyan már! Pedig a derék hellének a fémzene szinte összes műfajában rendelkeznek kiváló bandákkal!
A Bewized, ha nem is kiváló, de mindenképp egy korrekt zenekarnak mondható. Vagy épp ügyes iparosoknak. És ezek a kissé pejoratív jelzők, mint „korrekt” és „iparos” nagyrészt az általuk választott stílusnak szólnak, amely keretein belül valóban nagyon nehéz bármi újat, meglepőt húzni. Igen, talált! Metalcore a játék neve, egész pontosan a groove metalt és a modern thrash-t mixelik a kóros hangzásokkal.
Mentségükre szóljon (bár az én szótáramban a metalcore nem egyenlő a szemét, értékelhetetlen fércművel, csak nem a kedvenc stílusom…), hogy a műfaj keretein belül elég változatos dalokkal pakolták tele ezt a kb. 45 perces bemutatkozást, és sem az erőt, sem a fogósságot nem nélkülözik a szerzemények!
Persze ezúttal is kapunk egy elég fölösleges, másfél perces, instrumentális gitározgatós szösszenetet, intrót, de aztán a húrok közé csapnak és riffekből, szólókból nem szenved majd hiányt, aki meghallgatja a The Scorch of Rage-et. A Laceration of Innocence, amihez az első klipet készítették, egy tempóváltásokkal, töredezett riffeléssel operáló nóta. Rögtön nyilvánvalóvá válik az is, hogy a hangzás nagyon rendben van, a két gitár erőteljesen dörren meg, de mégsem nyomja el a bőgőt, így lazán követhető a négyhúrost bűvölő zenész témázgatása. Egyébként az énekes elég cseles ebben a dalban, hisz szinte végig az üvöltős, extrém vokalizálást csapatja, aztán az utolsó fél perc táján dobja be mondhatni aduászként a tiszta éneket. Amit az összes számban megvillant, hol kisebb, hol nagyobb teret kapnak az énekdallamok. Gondolom sokunknak kezd már csömöre lenni, vagy már van is a váltott éneket alkalmazó zenéktől, de ezúttal úgy érzem jól eltalálták a srácok az arányokat és ülnek a fogós, dallamos refrének. Kiváló példa erre a másodikként „megfilmesített” Exhaling Perfection, ami a riffet tekintve nagyon Machine Head-ízű, már-már schmittelés gyanús, de az üvőltős ének is Flynn bátyót idézi. Viszont a refrén telitalálat, nagyszerű kontrasztot képeznek ezek a finom dallamok a morcos verzékkel. Az MH a több dalban is előforduló gitársípoltatások miatt is adja magát, de olyan csapatok neve is felsejlett, mint a Slipknot, vagy a Stone Sour. De egy Godsmack rajongónak is simán bejöhet a görögök zenéje!
A Done Unto Me-ben jó kis csordavokálok színesítik az összképet, amely megoldást én mindig szívesen hallok.
A Redeemer a lemez slágere, melyben a tiszta ének dominál és hihetetlenül fogós, ragadós dallamokat énekel Paschalis Theotokis! Van egy darkos/gótos íze a hangjának, dallamainak, hangszínének. Én a helyükben, egy ilyen tehetséges, hagyományos értelemben vett éneklésre képes dalnokkal a tarsolyomban a következő lemezen a tiszta/dallamos énekre helyezném a hangsúlyt, az extrém vokalizálást csak hangulatfokozónak tartanám meg! Így ki tudnának törni a metalcore skatulyából, ami nagyrészt az üvöltözős ének miatt húzható rájuk és egy groove-os, modern metal felé nyithatnának, ami nem lenne radikális váltás, de talán érdemes lenne meglépni…
Ezzel együtt, ha már valaki metalcore (szerű) muzsikát akar játszani, azt minimum olyan szinten, minőségben művelje, mint a Bewized teszi eme debüt lemezén!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.