Pylon
The Harrowing Of Hell

 

 

   Kezdjük a lényeggel: a kedvenc metál stílusom a régimódi, tradicionális doom muzsika. Azért, mert szeretem az egyszerűségét, őszinteségét és földhöz vágó riffjeit és a mocsarat, amiben bolyongásra késztet. Véleményem szerint ez egy olyan műfaj, aminek szégyen bárminemű újítás, ezért nagyon szűk keretek között mozog, aki az újdonságok kedvelője, az bizony kimarad ebből a világból. Szó se essék róla, én is szeretem az újat, merészet, de jobban a minőséget. Minőségi munka pedig könnyen készülhet a bevett receptek szerint, ha azokat jól használja. Erre tökéletes példa a svájci Pylon zenekar jelen albuma, amit számomra nem fog túlszárnyalni ebben az évben más lemez.
 

 

 

   Nem túl ismertek, úgyhogy röviden a zenekarról: 2002 óta vannak a világon, ez a korong az ötödik teljes anyaguk. A lemezek minősége folyamatosan javult, letisztultabbá és átgondoltabbá váltak, az első lemezük már szinte beszerezhetetlen. Mostanra sikerült teljesen egyedi hangulatot teremteni, méghozzá olyan tradicionális doommal, amibe minden alkalommal sikerül leheletnyi újdonságot beépíteni.Jellegzetességük a hangzás, ami kezdetben kissé idegesített már a régi anyagokon is, de mára teljesen világossá vált, mi vele a céljuk. Ez egy régies, a riffeknél nagy durranásokra képes hangzás, ahol a szükségnek megfelelően tolják előrébb, hátrébb a hangszereket. Pl. egy-egy riff alá halk kiegészítő gitárszólók kerülnek, néhol még zongora is, máshol a szóló minden más hangszer elé kerül, ez általában a legsötétebb részeknél fordul elő. Nem mintha sok napsütés várna arra, aki elmélyed ebben az anyagban. A pokolra szállás és az apokalipszis a fő témavilág, amihez megkapjuk a sátán seregének félhomályban történő lassú menetelését. Mint írtam, mindig van valami, ami ízesebbé teszi a lemezeiket, ezen a lemezen például nem csak az egyedi hangú (egyedi, mintsem kiugró) Matt Brand sírja mikrofonba bánatait, hanem besegít neki még egy doom mester is: Jordan Cutajar (Nomad Son). Gitáron besegít Ian Arkley (My Silent Wake) és Reno Meier (Sin Starlett). Mindenki kitesz magáért, nem lehet panasz arra, hogy egy hangszín unalmassá válna, mert rögtön kapunk egy újat. Az album borítója sem lehetne doomosabb, Gustave Doré témához illő képét kapjuk.
Térjünk rá a dalokra. A hét tételből az első a Gethsemani, ami egy rövid stílusgyakorlat, amolyan intro féle. Alig több, mint 2 és fél perc, de a stílust messziről elkerülőket simán az őrületbe kergetné, mivel ez az idő a Black Sabbathot idéző súlyos riffelgetéssel telik, ami az életvidám hallgatót elkezdi elföldelni. Ezt követi Psalm 139 A, ami ugyebár egy zsoltárt takar… Bármely Candlemass albumra felférő tétellel van dolgunk, amibe Matt már sírja is a szöveget, a szólók és a dobok a szöveggel együtt kissé a fő riff mögé keverve, ezzel olyan lüktetést tudnak okozni a gyomorban nagy hangerő mellett, ami csak erősen ittas állapotban fordulhat elő. A tétel akár a többi, száraz és poros, monoton, amikor váltással van dolgunk, azok még kontrasztosabbnak tűnnek. Középtempóig is ritkán merészkednek a lemezen, akárcsak a Reverend Bizarre vagy a Griftegard. A dal közel öt perces, mégis elkezdődött az alámerülés a mocsár mélyére és egy örökkévalóságnak tűnik. A hat perc fölötti The Stream of Forgetfulness már Jordan Cutajar dala, amiben ismét a klasszikusok színvonalát idéző riffekkel, szólókkal találjuk magunkat szembe. A váltásnak köszönhetően a dal inkább dühös, mint sem sirató, mint elődje, a végén szereplő közel egy perces akusztikus zakatolás azonban felkészít minket, hogy a szürkületből átlépjünk a sötétbe. A Psalm 139 B követi, ahol ismét Jordan a főszereplő, teljes mértékben Sabbath lepelbe borulva sétál le a Kruxot is idéző kriptaszagú Pylon világba. Az említett példák sem tették volna ezt másképp. Ian Arkley is odateszi magát és teker pár kiváló szólót.

 

 

Pÿlon - psalm 139b doom metal

   Az ötödikként szereplő Returnal Etern az album és az életkedvünk mélypontja, ismét Matt sír, méghozzá közel 11 percen keresztül. Melankolikus, epikus és már már funeral sötétségbe boruló tétel, ahol az ének a megfelelő hangulatban képes a könnycsatornák húrjait is felborzolni. Aki a tradicionális doomot nem kedveli, az messze kerülje el ezt a monstrumot! A dal közepén egy fantasztikus zongorabetétet kapunk, amit egyedül a dob és a cinek tarkítanak, ebből teljesedik ki ismét a dal. A gitárszóló sokkal karcosabb, Reno Meiernek köszönhetően, elég rendesen odatépi a húrokat ennek az alapvetően nyugodt számnak egyes részeibe (becsülöm a bandában, hogy bárhova képesek rövidebb, hosszabb szólókat beilleszteni, ha a dal úgy kívánja). Az alig hat perces You Have Been Warned hangzása a 2009-es Doom c. lemezükre emlékeztet, ami szintén jól sikerült (a cím valóban azt takarja, ami). A refrént Matt sírja a mikrofonba, a dal pedig doom alapmű. Itt véget is érne az album, de még felfért egy Sabbath feldolgozás is (mi más illene ide???), persze, hogy a Paranoid. Sokan, sokszor és sokféleképp játszották már ezt a dalt, viszont epikus doom verzióban még nem hallottam. Remek átirat némi fuvolajátékkal is megfűszerezve, csak kicsit furcsán hat, mivel annyiszor hallottam az eredetit, hogy a fülem automatikusan fel akarja gyorsítani az oly ismerős dallamokat eredeti gyorsaságukra. Egyébként meg Ozzyék is felvállalnák ezt a verziót. Számomra a lemez zárása az előző tételnél volt, ezt felszámítom bónusznak. A hét dal 41 percet ölel át, mégis ennél sokkal hosszabb sötét utazásnak tűnik. Nem csak tisztelegnek a stílus előtt, hanem annak minőségi követelményeit is bőven elérik, sok más zenekarral ellentétben.