Eddig kettő, a Layered Reality Productions istállójába tartozó csapat lemezéről írtam, és most itt a harmadik, a Mind:Soul.
Amely formációban a kiadó alapítója, Tom de Wit vezető szerepet játszik.
Énekel, gitározik, szintizik, zenét szerez.
Röviden: zenekarvezető/frontember.
A banda bemutatkozó nagylemeze tavaly évvégén jelent meg, és stílusát tekintve leginkább a klasszikus prog. metal halmazba sorolható.
Bár akad némi extrém vokál, hörgés is a The Way It Should Be néhány dalában, 95%-ban tiszta/dallamos ének hallható, Tom előadásában.
A nóták egy koncepció köré íródtak, ami nem más, mint az örök (és egyben kimeríthetetlen) téma, a szerelem.
De nem ám egy hollywoodi, mézes-mázos, hepiendes sztoriról van itt szó!
Ugyanis a férfi és női karakter komoly lelki sérülésekkel, félelmekkel lép bele a kapcsolatba.
Így szinte borítékolható, hogy a szerelmet szakítás, kegyetlen harc, majd megbékélés követi, amely folyamat során mindkét fél sokat tanul a másikról, és saját magáról.
És ehhez a nem éppen vidám, de felettébb tanulságos történethez sikerült egy kimondottan érzékletes, kifejező muzsikát szerezniük!
Ami a változó érzelmekhez hasonlóan hol felemelő, hol melankolikus, hol kemény, zaklatott.
Bár a Dream Theater neve többször is óhatatlanul felmerül, mégis összességében teljesen más szellemben zajlik a zeneszerzés a Mind:Soul háza táján.
Talán Petrucciék legszellősebb albuma, a Falling Into Infinity bír hasonló atmoszférával, de a The Way It Should Be zenei szempontból még annál is visszafogottabb. Nincsenek hosszú, túlnyújtott, magamutogató szólisztikus részek. Gitárszóló sincs sok, amik vannak, azok sem hosszúak, technikásak, inkább csak hangulatfokozó szerepet töltenek be.
Viszont kifejezetten igényes a hangszerelés, és tele vannak a dalok emlékezetes, sokszor váratlan megoldásokkal.
Őszintén szólva a basszusgitáros által itt-ott elkövetett hörgést egy az egyben száműztem volna.
Szerintem semmit nem tesz hozzá a dalokhoz.
Ellenben Tom hangjával, ami kellően változatos, érzelemgazdag.
Néha a mi BZ-nk és a Perfect Symmetry-s Kovács Attilánk is beugrik az énektémái kapcsán.
De akadnak Threshold-os háttérvokálok, a lengyel prog. gárdákra jellemző megoldások és Metallicas riffek is.
Színes, rétegzett szerzemények találhatók a korongon, igazi „sokat hallgatós” kiadvány a The Way It Should Be.
Fölösleges lenne kiemelnem 1-1 nótát, mert egyrészt egyenletesen magas színvonalú az összes, másrészt koncept-album révén egyben érdemes hallgatni.
Egyébként a dalok pont emiatt átfolynak egymásba, tehát olyan, mintha egy 67 perces számot fülelne az ember.
Én egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy túl hosszú ez a játékidő, hisz annyira magával ragad a lemez atmoszférája minden egyes alkalommal, hogy szinte elröppen ez a bő óra.
Azt hiszem ezzel a tapasztalással nem vagyok egyedül…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.