Azzal kezdem, hogy a The Bedlam nagy kedvencem.
Igaz, hozzá kell tennem, hogy nekem inkább az egyetlen albumukon, az Inside Ash-en játszott – mondjuk úgy – dalközpontúbb megközelítés tetszett jobban.
A Nomad kezdetben véleményem szerint bevallva, bevallatlanul azt a vonalat vitte tovább, igaz némileg megváltozott felfogásban. Talán nem tudtak, talán nem is akartak nagyon mást csinálni… De a lényeg: nem is kétséges, hogy rajongójuk lettem.
Azt nyugodtan kijelenthetem, hogy 2007 hazai lemezei között előkelő helyet érdemelt ki nálam a Végá(l)lom(ás). Jó sokat hallgattam és amikor időnként előveszem, most is azon a véleményen vagyok, hogy értékes és időtálló album lett. Azt is ki merem jelenteni, hogy bár valószínűleg nem lesz akkora klasszikus, meg kultikus anyag, mint a Bedlam cuccok, de akkor is a hazai underground egyik ékköve.
Sajnáltam is, hogy csend lett a csapat körül. Örültem persze a Bedlam újjáalakulásnak, a 2009-es Dieseles buli örök emlék, ráadásul a két új dal is jól sikerült. Aztán mégis megrekedt a dolog.
Titkon reméltem azért, hogy valami történni fog, így kitüntetett figyelemmel követtem a híreket, főleg miután kiderült, hogy Juhász Marci személyében megtalálták az időközben Japánba költözött Fodi utódját az énekesi posztra. Mondjuk az, hogy a tehetségkutatót emlegették vele kapcsolatban nem volt különösebben jelentős infó, mert ott – annak ellenére, hogy nem tagadom, időnként fél szemmel láttam némelyiket – nem volt szerencsém a szerepléséhez. Mondjuk rákerestem és a produkcióját tekintve megértem, hogy Cicóék láttak benne fantáziát. És attól már fényévekre van.
A lényeg, hogy némi aggodalommal vegyes kíváncsisággal vártam az eredményt, s a koncertrészletek azért igazolták a megelőlegezett bizalmat. De amit aztán a Hotel Polimer lemezen letettek arra a képzeletbeli asztalra, az minden várakozásomat felülmúlta.
Abban nem kételkedtem, hogy jó lesz a lemez, de olyan nagyszerű dalokat pakolt össze a négyes, hogy abban a hetek óta tartó ismerkedés után sem találok kivetni valót.
Ott van rögtön a korábban már klipesített Engedd, hogy még egyszer, ami akkora sláger, hogy nyilván a koncertek egyik csúcspontja. Ebben nagy szerepe van a ragadós refrénnek, de a változatos, hol szellős, hol beindulósabb részeinek, és akkor ott van még ráadásként az elgondolkodtató szöveg is. Ez amúgy szinte az összes dalra érvényes.
Az Igazak álmában „Neck Sprain” Levi suttogó témái jó kontrasztot teremtenek. Marci meg olyat énekel benne, hogy csak na. A végére talán „meg is hal picit”… Jó választás volt, itt is látszik.
Kimondhatatlan népdal jellegű kezdése, majd a nóta visszafogottsága jól is esik. Aztán szépen beindul, s hogy mekkora dal ez is, azt jól mutatja, hogy akusztikusan is telitalálat.
Fájdalom G. is kedvenc a kedvencek között, ha lehet ilyet mondani. Cicó szólója is kiváló, és a dal lezárása előtt Marci „kántálós” éneke is emeli az értékét.
Az a helyzet, hogy nehéz innen (további) dalokat kiemelni. Számomra olyanok, hogy valamiért mindet tudom szeretni. Vagy a szöveg, vagy a dallam, a refrén, a hangulat…
De igazság szerint ezek mindben megvannak, mindegyikre jellemzőek.
A magyar szövegek az előző lemezen is rendben voltak, de most még inkább okésnak érzem őket. Van bennük tartalom, mondanivaló, mélység, de elegendő szabadságot ad az értelmezéshez, ráadásul nagyon emlékezetes énekdallamokkal is operálnak.
Meg kell említeni azt is, hogy Cicó debütáló lépéseit ismerhettük meg a szövegírás terén és bizony nem vizsgázott rosszul. Ráadásul a korábbi énekes, Fodi is közreműködött a szövegírásban, valamint Léhi Ákos is segített.
A gitározásáról meg nem kell semmit mondanom, ugyanúgy nem szükséges méltatnom a ritmusszekciót sem, hisz Újvári Petya és Nagy Levi is bizonyított már, és itt sem okoznak csalódást.
Mit mondhatnék zárszóként? Úgy érzem ez a lemez nekem készült. S csak azért nem adok maximális pontot, mert érzem, hogy lehet ez még jobb a legközelebbi alkalommal.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.