A hosszú hétvégét kihasználva feléltem a Satanath Records által biztosított szórakozási lehetőségeimet, ezeknek a lemezeknek utolsó még kritika nélküli képviselője a Solis Occasum tavalyi lemeze, az Unholy Faces Of Death, ami annyira orosz és annyira underground, hogy stílszerűen egy Tolsztoj idézettel kellene kezdenem az írást, vagy simán egy vodkával… Az underground ízt erősítendő a lemez első nekifutásra semmilyen platformon nem akarta megadni magát, itt volt tehát először szembeötlő a kiadó low budget szemléletmódja, így az íráshoz egyedül a zenekar bandcamp oldalára tudtam támaszkodni, ha zenekarról beszélhetnénk, mivel a Solis Occasum csak egy egyszemélyes black metal projektet foglal magába, melynek atyaúristene a multihangszeres Alexey Denisov, aki fagyi helyett is inkább szegecseket nyalogat.
Vicces egyébként, hogy az időnként ciki megnyilvánulásai mellett (kedvencem az időnkénti nyögés, vagy béka szerű brekegés a lemezen) Alexey nagyon jó, klasszikusan sötét atmoszférát tud teremteni a lemezen, ami egyértelműen a korai black metal éra karcos vonulatából táplálkozik, mint a Darkthrone, Mayhem vagy a Burzum. Persze az újdonság stopposát régen a háta mögött hagyva tálalja elénk rövid szerzeményeit, ahol a tipikus black metal harmóniák, a monotonon ismétlődő, kavargó füstöt és lángokat megjelenítő képeket az egymáshoz igencsak hasonlatos témák okádják a képünkbe. Ugyan mindezt hallottuk már, nyersessége és sötétsége mégis hajlamos rabul ejteni az erre fogékony hallgatóságot. Becsületre méltó az is, hogy határait szem előtt tartva nem akarja minden szabadidejét letuszkolni a torkunkon, mindössze 25 percet kér csak az életünkből erre a halálos keringőre, ami összesen hét egyszerű lépésbő áll. A nagyrészt hasonló lépték alapján felépülő dalokban azért kapunk egy két izgalmasabb tempóváltást, de többnyire a pusztítás kapja a főszerepet, amit ritkán szakít félbe a holttestek lassabb cipelése. Az album kellően fagyos hangulatot áraszt, idegenkedő, gyűlölködő hangnemben közvetíti önmagát, méghozzá a műfajtól elvárható őszinteséggel párosítva. Rövid és lényegre törő anyag, akárcsak az írásom.
Zümmögnek tehát a gitárok, apróbb tökéletlenségek zavarják meg a (disz)harmóniát, üres földalatti folyósókon visszhangzanak a kétségbeesett sikolyok és hörgések, mi mást várhatunk még egy ilyen lemeztől? Alexey belső démonait osztja meg most velünk, akiknek táncába mi is beszállhatunk a bandcamp segítségével.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.