Ismételten egy kicsivel régebbi lemez landolt nálam, miután az űr vákuumában terjedő hang sebességével elért hozzám a németföldön termett Sektor zenekar 2014-es bemutatkozó anyaga, az Alpha. Igen, jól látjátok, sem a zenekarnév, sem a korong nem fog indulni semmilyen kreativitási versenyen, legfeljebb, ha kifejezetten az utolsó helyre gyúrtak az egyébként rengeteg másod, harmadvonalas bandában megfordult germán titánok. Az agyontervezett, zenei mélységekbe is betekintést nyújtó borító alapján sem számíthatunk túl sokra, első gondolatom az volt a megpillantásakor, hogy akár magyar is lehetne… Szerencsére zenei fronton jóval combosabb kiadványról beszélhetünk, még ha nem is lépi túl a tisztességes iparosi színvonalat. A Patrick Dvoracsek énekes által vezetett zenekar death/thrash metal keverékben utazik, ahol igazán egyik műfaj sem emelkedik túl a másikon, szinte az egész albumon megfelelően vannak elegyítve. A dalok gyors tempókban zúgnak el mellettünk, hol fogósra, hol teljesen átlagosra sikerülve, időnként játszadozva a tempóval, hogy kevésbé minél kevésbé legyen feltűnő az ötlettelen és félelmetesen unalmas vokalizálás, ami annyira sterilre sikerült, hogy belassítva metronóm pontossággal számolhatnánk Patrick gégefedőjének pattogását. Szerencsére a valószínűleg rengeteg gleccservizet és rénszarvastejet fogyasztó gitáros páros (Michael Wöß, Dario Brunner) képes súlyt és energiát teremteni a háttérben, Thomas Hagl pedig igazán megsüvegelendő, mivel az ő technikás dobjátéka is sokat lendít a kiadványon, ami így valamivel túl tud lendülni egy hétköznapi klubzenekar szintjétől.
A kiadvány mindössze 38 percet vesz el önnön túlértékelt, jelentősnek vélt életünkből, átlagosan 3-4 perces szerzemények segítségével. A lemezt nyitó Iron Cold egy pillanatnyi sejtelemes zúgással nyit, tudatván, hogy itt nem demóról van szó, hanem nagylemezről, majd erőteljes robbanással száguld el mellettünk. Amíg még nem vagyunk tisztában a standard üvöltés egész albumra érvényes mivoltával, addig ez a szerzemény igazán élvezetesnek tűnhet, megfelelő erődemonstrációt ad már a lemez legelején. A második leghosszabb dal követi a sorban, a The Question, ami kellemes riffekkel, tördelt ritmusokkal szórakoztat. Nem egy világmegváltó szám és nem is az első osztályt erősíti, ahogy maga a kiadvány sem, de mindenképp dicséretes. A Monster rövidebb, modernebb és technikásabb dal, klasszikus death metal témákkal, amik szinte megkövetelnének egy izmosabb hörgést, ennek hiányában azonban meglehetősen idegesítővé válik Patrick folyamatos süvöltözése miatt. Ha eltekintünk tőle és a zenére koncentrálunk, akkor viszont könnyen ritmikus mozgásra késztetheti a nyakcsigolyákat, akárcsak az A Fire Burns, ahol ismét erősebbnek tűnik a death vonulat. A The Takeover dallamosabb riffjei is kevesek viszont ahhoz, hogy a 15 percnyi eltelt játékidővel a hátam mögött ne érezzem úgy, hogy semmi újat nem fog nekem adni ez a korong és ideje lenne már kicserélni a lejátszóban, ha csak neki nem állok valaminek, hogy háttérzeneként fejezhesse be a pályafutását. Persze ez nem lenne igazságos a lemezzel kapcsolatban, milyen kritika lenne az, ahol végiglépkedném a dalokat és közben már egy másikon járna az eszem… Szóval az Interlude egy perces közjátéka szakítja meg a lemezt, nem tudom miért, de megteszi, majd a Social Predator c. dal következik. Szerencsére egy egészen agresszív, arcba mászós dalt pakoltak ide, ami a lemezt nyitó lendülettel operál, így ha nem is ugraszt ki a komfortzónából, azért legalább érdekesnek mondható. A tördelt The Rage ismét kérné a keményebb éneket és a dallamosabb gitárszólótól sem dobtam magam hanyatt, a korábbi gitárnyúzások valahogy jobban állnak a zenekarnak. A menetelős Awakening a gyors részeket leszámítva állati sablonos, a záró Ritual pedig megmutatja, miért is nem születnek gyakran hosszú dalok ebben a stílusban: gyakorlatilag nem képesek 5 perc feletti játékidőt kitölteni önismétlés nélkül.
Nem igazán érzek szándékot a Sektor zenekarban, hogy valaha is többre vigyék pubok és kocsmák szórakoztatásánál még akkor sem, ha hangszereiken nem vallanak szégyent és amatőrnek sem nevezhetjük őket, egyszerűen csak fantázia nélkül művelik azt a zenét, amit viszont érezhetően nagyon szeretnek és tisztelnek. Ez a lelkesedés képes eladni a kiadványt, aminek a folytatásához azonban jóval többre lenne szükség ahhoz, hogy kíváncsi legyek rá.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.